Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először megízleltem az életem nektárját.
A szüleim az indiai Mussoorie közelében dolgoztak misszionáriusként, nagyjából a Himalája középső részén. Ötéves koromtól a testvéreimmel együtt én is a régió egyetlen angol nyelvű iskolájába jártam, amely főként a misszionáriusok, kormányzati tisztviselők és a brit katonatisztek gyerekei számára volt fenntartva. Elég vadóc gyerek voltam – édesanyám és Ayah, a dajkánk mindent megtett, hogy tiszta és jól öltözött legyek, én viszont minden módon igyekeztem meghiúsítani ezeket a törekvéseiket. Jobban szerettem a porban játszani és fára mászni, mint babázni vagy olvasni. Hallgatni szerettem a meséket, de olvasni nem – ha a betűkre néztem, azok táncolni kezdtek a szemem előtt, így soha nem igazán értettem, mit jelentenek a nyomtatott szövegek.
Akkoriban még nem volt szavunk erre a problémára. Ma diszlexiának nevezik. Kisiskolás éveimben ostobának tartottam magam, amit az elsős tanító nénim még meg is erősített azzal, hogy előszeretettel hangsúlyozta a hibáimat a többiek előtt. Olyan rosszul teljesítettem, hogy kétszer kellett járnom nála az első osztályt, és a rólam alkotott véleménye mély nyomot hagyott az önbecsülésemen.
Az, hogy végül olyan pályát futottam be, amilyet, utólag egyértelművé teszi, hogy ez csak a gyerekkorom egy rövid fejezete volt. Akkoriban azonban rettentően szenvedtem. Tényleg elhittem, hogy buta vagyok. Persze azt gondoltam, hogy a tanár még nálam is ostobább, de igazán aggódtam amiatt, hogyan boldogulok majd a világban, ha nem tudok megtanulni egy olyan egyszerű dolgot sem, mint az olvasás. Leginkább amiatt szorongtam, hogy képes leszek-e a szüleim nyomdokaiba lépni orvosként, ugyanis ez volt a legnagyobb álmom.
Ráadásul nagyon nehezen barátkoztam. Rettentő magányosnak éreztem magam, és mindennap számoltam a lépéseket hazafelé az iskolából, alig várva, hogy végre bekucorodjak Ayah kendője alá, és kisírjam magam.
Abban a két hosszú évben, amíg első osztályos voltam, mindig csak a telet vártam, amikor felpakoltuk a lakókocsit, és nekivágtunk a síkságnak. Semmit sem szerettem jobban a világon, mint azokat a tábori napokat, amikor a szüleim betegeket kezeltek. Ez egy élettől lüktető nomád közösség volt, ahova az ország minden részéből érkeztek emberek – sokan közülük az elnyomó indiai rendszer legalacsonyabb kasztjaiból –, hogy orvosi ellátást kapjanak. A kasztrendszerben „érinthetetlennek” nevezték őket, amit a szüleim egyszerre találtak tévesnek és tragikusnak. Én sem értettem soha – hogyan lehetne Ayah érinthetetlen, amikor az ő ölelése a legcsodálatosabb dolog a világon? Hogyan lehetne Dar érinthetetlen, és egyébként is – hogyan lehetne bárki is az? A szüleim leprásokat – mai nevén Hansen-betegségben szenvedőket – is kezeltek, illetve olyan nőket, akik máshol többnyire nem kaptak ellátást. A legtöbb páciensük soha nem látott még orvost, és pénzük sem volt.
A szüleim elkötelezettsége révén a táborunk olyan központtá vált, ahova nemcsak kezelésért jöttek az emberek, hanem az őket váró szeretet, kedvesség és közösség miatt is. Hajnaltól a legforróbb déli órákig dolgoztunk, aztán pihentünk, majd egészen alkonyatig folytattuk a munkát. Akkor körülültük a tábortüzet, és a csillagos égbolt takarója alatt történeteket meséltünk egymásnak.
Úgy tűnt, hogy a környékbeliek mindig tudták, mikor járunk arra, ahogy azt is, hogy a szüleim minden beteget fogadnak, akinek segítségre van szüksége. Egy nap az édesapám vadászni vitte a bátyáimat, ami azt jelentette, hogy nekem, Margaretnek és az öcsénknek, Gordonnak kellett segítenünk anyának az orvosi sátorban. Imádtam a keze alá dolgozni, segíteni az elfertőződött sebekkel, krónikus betegségekkel és törött csontokkal érkező embereknek. Büszke voltam rá, hogy az édesanyám orvos. Ezenkívül úgy éreztem, hogy nyolcéves létemre már nagyjából mindent láttam. Azon a napon azonban olyan páciens érkezett hozzánk, akire egyáltalán nem számítottunk.
A nap közepén nagy nyüzsgés támadt: egy fiatal férfi lépett be a táborba, egy sérült elefántot vezetve! Édesanyám az üdvözlésére sietett, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy ő nem állatorvos. A férfi azonban azt mondta neki, hogy ez egy nagyon különleges elefánt, a rádzsa kedvence, akin vadászatokon szokott ülni. Nem sokkal korábban az állat rálépett egy bambuszcsonkra, és megsérült a lába, a seb meg sehogy sem akart begyógyulni. Bár a rádzsa általában a gondozókkal kezeltette az állatait, tudta, hogy a szüleim a környéken vannak, és megparancsolta az elefánt idomárjának, hogy addig vissza se térjen, amíg ők személyesen el nem látták a sérülést.
Édesanyám még sosem dolgozott elefánttal, de nem olyan fából faragták, hogy megijedjen egy kis kihívástól. Gyengéd, mégis határozott hangon kezdett beszélni az állathoz, ahogy bármelyik ideges pácienséhez szólt volna. – Lássuk csak, mi van itt – mondta neki megnyugtatóan. – Vigyázni fogok. Látom, hogy nagyon fáj. Gondosan megvizsgálta az elefánt bal lábát, finoman megérintve a párnás talpat. Tényleg meglehetősen gyulladt volt, és anyám arra jutott, hogy még mindig benne lehet a bambusz egy darabja. Izgalmas, ugyanakkor kissé ijesztő is volt ennyire közel lenni egy ilyen fenséges állathoz. Meglepett, hogy milyen szelíd energia árad belőle, ahogy végigsimítottam a ráncos bőrét és selymesen sima agyarát.
Mivel anya megérezte, hogy segíteni szeretnék, elküldött, hogy hozzak csipeszt, kálium-permanganátot és egy nagy rézfecskendőt. Először a csipeszt meg a legnagyobb fecskendőt vittem oda, amit csak találtam. Anyám még mindig azon a megnyugtató hangon beszélt az állathoz.
– Jól van, nagyon jól csinálod! – az elefánt pedig csak türelmesen állt és pislogott.
Ezután visszamentem az orvosi sátorba, hogy elkészítsem a fertőtlenítő oldatot. Levettem egy nagy üveg kálium-permanganátot egy polcról – az orvosi sátorban mindig tökéletes rend volt –, és letettem az ott tartott vizeskanna mellé. Ezután gondosan kimértem az oldatot, és megtöltöttem a lila folyadékkal egy egész nagy tálat, vigyázva, hogy a bőröm ne érintkezzen a tömény vegyszerrel, mert tudtam, hogy hígítatlanul égési sérülést okoz. Két kézzel felemeltem a nehéz, széles tálat, és lassan visszasétáltam, ügyesen elkerülve, hogy kiloccsantsam a folyadékot az egyenetlen talajra. Amikor visszatértem, láttam, hogy az elefánt csendben áll, figyelve, ahogy anyám próbálja megtalálni a mellső lába szürke, párnás részébe mélyen befúródott bambuszdarabot. Türelmesen hagyta, hogy kihúzza a hosszú szálkát, és átmossa az alatta lévő, fertőzött területet. Megértettem, miért szereti annyira a rádzsa ezt az elefántot: olyan jól nevelt volt, hogy még csak meg se rezzent.
Amikor anyám megtisztította a sebet, a kezelés utolsó lépéseként bekente kenőccsel. Az elefántok nem titkolják az érzéseiket, és úgy látszott, ennek az állatnak jólesett, ami történt vele. Olyannyira, hogy amikor eljött az idő, hogy az idomárja elvezesse a Gangeszhez hűsölni, az elefánt lenyúlt az ormányával, hogy felemelje a nővéremet, Margaretet, aki örömmel és félelemmel vegyes sikítással emelkedett a magasba. Mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket. Az elefánt azonban egyszerűen a hátára tette, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Ezután én következtem.
Miután már láttam, mi történt Margarettel, nem féltem. Élveztem, ahogy az érdes bőrű ormány körém fonódott, és éreztem az erős izmot, amelytől az ő orra annyira más volt, mint az enyém. Sok elefántot láttam már korábban, figyeltem, ahogy a fákról eszegetnek vagy a kicsinyeiket emelik – de egyiknek sem érintettem még meg az ormányát, és elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet, ha fenséges erejével rám fonódik. Nem volt azonban sok időm az elmélkedésre, mert hamarosan a nővérem mellett csücsültem az elefánt széles hátán. Ekkor lenyúlt Gordonért is, aki megérkezve mögém, kis kezével átfogta a derekamat. És már indultunk is! Levitt minket a folyóhoz a táborlakó gyerekek koszorújában, ott pedig játékosan lespriccelt mindannyiunkat vízzel. Bár a víz általában tiltott terület volt a kígyók és krokodilok miatt, a felnőttek tudták, hogy az elefánt miatt ezek most nem mernének közel jönni, ezért egész délután ott maradhattunk játszani.
Másnap az idomár visszahozta az elefántot a táborba, hogy anyám ellenőrizze a sebet, nem fertőződött-e el. Az elefánt egyenesen odament anyámhoz, átkarolta az ormányával, és felemelte a levegőbe, ahogy velem és a testvéreimmel is tette. A hét hátralevő részében mindennap ellátogatott hozzánk, és mintha a háláját akarta volna kifejezni, egy nagy ormányöleléssel köszöntötte anyámat, amire ő a szokásos humorával reagált, és nevetve kiáltotta: most már legyél jó fiú, és tegyél le! Ezután mindannyian lementünk a folyóhoz játszani, és néha az elefánt hátán lovagoltunk a sekély vízben, máskor pedig sikítva menekültünk az ormányából spriccelő víz elől.
Ez egy meghatározó időszak volt az életemben. Amikor elkezdődött a következő tanév, örömmel tapasztaltam, hogy már nem is utálom annyira az iskolát.
Az, hogy segítettem anyámnak az elefánt kezelésében, ráébresztett, hogy orvosnak születtem. Bár a diszlexiám megnehezítette a tanulást, már tudtam, hogy ennek semmi köze az intelligenciámhoz. Az új tanárom megértette a nehézségemet, és talált egy másik módszert, amellyel megtanított olvasni. Az a tudat, hogy az orvosi tanulmányokhoz szükségem lesz erre a készségre, bátorságot adott, hogy kövessem az útmutatását. Újra elkezdtem hinni magamban. Ez segített végig az iskola hátralevő részén, aztán a főiskolán, majd az orvosi egyetemen.
Akárcsak a szüleimnek, a gyógyítás nekem is lehetőséget adott arra, hogy pozitív és jelentőségteljes módon kapcsolódjak a világhoz. Amikor kivittem az elefántnak a lila oldatot, olyan mély örömöt éltem át, hogy hirtelen tudtam: az iskolai gondok nem állíthatnak meg – meg fogom találni a módját, hogy legyőzzem őket. Tudtam, hogy fontos vagyok, és szükség van rám. Úgy éreztem, hogy részese vagyok a dolgoknak.
Mindannyian megérdemeljük, hogy így érezzük magunkat. Mindannyian valamilyen céllal vagyunk itt: hogy tanuljunk, fejlődjünk, és megosszuk a világgal a bennünk rejlő ajándékokat. Amikor erre lehetőségünk nyílik, eltölt minket az a teremtő életerő, amelyet én esszenciának vagy „nektárnak” nevezek.
Ez a nektár az életünk értelme. A kiteljesedésünk, az örömünk. Ez történik, amikor az életet mintegy „bekapcsolja” a szeretet. Ez az az energia, amelyet a számunkra fontos dolgokból nyerünk. Ez volt az az erő, amelyet a szüleim a nélkülöző emberekkel végzett munkájukból merítettek, és ez az első titok, amelyet megosztok veled: Okkal vagy itt. Mindannyian azért élünk, hogy megtapasztaljuk a bennünk lévő páratlan ajándékokat; ez az, ami felébreszti bennünk az élni akarást.
Nem is feltétlenül a cél elérése a lényeg. Sokkal fontosabb maga a keresés. A folyamat az életerő kulcsa, amely során megtaláljuk „a mojónkat”, megízleljük az élet nektárját.
Ez az elgondolás nem új – ahogy az sem, hogy ez szoros kapcsolatban áll az egészségünkkel. Számos keleti filozófiában megjelenik a jólléthez kapcsolódó energia – nevezik pránának és csínek is. A nyugati gondolkodók elméletibb fogalmakkal írják le, például motivációként vagy céltudatosságként. A sürgősségi orvosok és hospice dolgozók sokszor élni akarásként emlegetik, mert ha kifogy az emberből, akkor haldokolni kezd. Bár a nektár jelenléte nem garantál tökéletes egészséget, ha kimerül a készletünk, az komoly akadálya lehet annak, hogy jól érezzük magunkat és teljes életet éljünk.
Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy a világhoz való mindennapi hozzájárulásunkon keresztül gyűjtsük be ezt a nektárt. Bizonyos tevékenységek jobban feltöltenek minket, és ezek minden ember számára mások. Vannak, akik megtalálják azt a hivatást, amely igazán lelkesíti őket, és egész életükben csodálkozva mondják: „El sem hiszem, hogy ezért még fizetnek is!” Mások kevésbé inspiráló munkával keresik a kenyerüket, ezért szabadidejükben hódolnak a szenvedélyeiknek. Megint mások, például az önkéntes gondozói munkát végző emberek, más fontos módon járulnak hozzá a közösséghez, miközben átélhetik, hogy mennyire fontos az életük. Nincs egyetlen helyes módszer vagy egy konkrét terület, ahol rátalálhatunk a nektárra, de mindannyiunknak szüksége van rá – elengedhetetlen az élet teljességéhez. Enélkül nehéz örömet találni, és a hiányában mind a fizikai, mind a lelki egészségünk megrendülhet. Ezért is kérdezem gyakran a pácienseimtől, hogy van-e miért élniük, mert ha nem képesek megválaszolni ezt a kérdést, sokszor csak ideiglenesen tudom enyhíteni a tüneteiket. Rendbe hozhatom, ami fizikailag elromlott, de nem biztos, hogy valóban helyre tudom állítani az egyensúlyt.
Ha szerencsések vagyunk, életünk során sokszor megízlelhetjük az élet nektárját. Azonban ugyanilyen sokszor előfordulhat az is, hogy úgy érezzük: a készleteink kimerültek. Ez lehet hirtelen, drámai élmény, de sokkal lassabb, kevésbé nyilvánvaló folyamat is, mint amikor egy autó fokozatosan lelassul, akadozni kezd, aztán egyszer csak teljesen leáll, mert kifogy belőle az üzemanyag.