Nem mindenki talál rá az útjára olyan korán, mint én. Sokan küszködnek azzal, hogy rájöjjenek, kik is ők valójában, és mi az, ami igazán élteti őket. Lehet ez olyasvalami, ami bennünk rejlik, közvetlenül a felszín alatt, mégis elérhetetlennek tűnik. Így volt ez James esetében is.
James frissen végzett informatikus volt, és nem igazán tudta, hogyan tovább. Éveken át járt hozzám, ahogy a szülei is. Az édesanyja biztatására jött el először, de egy rövid anamnézis és állapotfelmérés után világossá vált számomra, hogy nincs semmi baja – legalábbis testileg. Egy walkmant viselt a farmerjára csíptetve – igen, olyan régen történt – és fejhallgatót a nyaka körül, a szemével pedig idegesen pásztázta a rendelőmet.
– Mi aggasztja, James?
– Nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Van egy diplomám és visszafizetendő diákhitelem, de egyetlen álláshirdetés sem érdekel.
– Szereti a számítógépeket?
– Nem igazán, de tudom, hogy a számítástechnika most nagyon megy. Apám mérnök, és szerinte ez biztos karrier. De elnézve, hogy merre tart a világ, nem vagyok benne biztos, hogy bármi is biztos lenne.
– Mit szeretne csinálni?
– Nem tudom – mondta, de azt gyanítottam, hogy tudat alatt talán mégis tudja. Csak nem érezte biztonságosnak bevallani, még önmagának sem.
– Szokott álmodni?
Elmondta, hogy időnként egy magas kaktuszról álmodik, de nem emlékszik semmi másra. Javasoltam, hogy próbáljunk meg egy vizualizációt, és ő beleegyezett.
– Hunyja le a szemét, és nézzen körül. Lát valamilyen utat? Lehet ez egy macskaköves utca, földút, aszfaltút vagy akár egy járda.
Jim összevonta kicsit a szemöldökét, aztán kisimult a homloka. – Ott van – suttogta.
– Induljon el az úton. Tegyen egy lépést, aztán még egyet és még egyet – mondtam. – Most nézzen körül. Ez a maga útja. Mit lát rajta?
– Egy hegyen vagyok – mondta Jim egy perc elteltével csöndesen.
– Nézzen el a távolba. Ott mit lát?
Jim megint összevonta a szemöldökét.
– Azt a kaktuszt. Valamiféle dobolást hallok. Nem is tudom.
Kinyitotta a szemét.
– Dr. Gladys, én egyszerűen nem tudom. Olyan sok mindent kellene kitalálnom. Megkértem a szüleimet, hogy hadd töltsek el pár napot egyedül a hegyen, de aggódnak. Attól félnek, hogy drogozom. Pedig csak egyedül szeretnék lenni, és kapcsolódni a természethez.
– Szerintem el kellene mennie. Ha a szüleinek problémája van ezzel, mondja meg nekik, hogy hívjanak fel engem.
Néhány héttel később a boltban találkoztam Jamesszel, aki elmesélte, hogy végül felment a hegyre. Azt mondta, hogy látomáskereső elvonulás lett belőle. Egész idő alatt, amíg ott volt, dobolást hallott a fejében, és már tudja, hogy mivel akar foglalkozni. Zenész akar lenni, és be fog iratkozni egy zenei mesterképzésre. Láttam, ahogy felragyog a tekintete. Minden porcikáját átjárta a nektár.
– És a szülei mit gondolnak?
– Aggódnak, hogy éhező zenész lesz belőlem, a nyakamban egy hitellel, de adtak egy évet, hogy kipróbáljam, boldogulok-e a zenei világban.
James történetéből is látszik, hogy ha rátalálunk a nektárra, az gyakran életünk egy fordulópontjához vezet. Segít felismerni, hogy kik is vagyunk valójában. Néha ez azt jelenti, hogy változtatunk kell, bele kell vágnunk valami újba, vagy abba kell hagynunk valamit, amit már régóta csinálunk.
Más esetekben alig van szükség külső változásra.
Liliannek megvolt mindene, ugyanakkor semmije sem volt. Mellettem ült, de gondolatban messze járt, amikor egyszer csak megszólalt:
– Valami baj van velem. Biztos vagyok benne.
Akkor már sok éve voltam az orvosa, és a családtagjait is kezeltem. Általában véve boldog családnak tűntek. Lilian felnőtt gyermekei udvariasak és sikeresek voltak, a házassága pedig stabil. Része volt a közösségnek, és szívesen önkénteskedett egy helyi civil szervezetnél, akik hátrányos helyzetű családok gyerekeivel foglalkoztak.
Lilian korábban már többféle tünettel járt nálam, amelyek közül mindet sikerült orvosolni, ám a mostani panaszai homályosak voltak. Lehet, hogy beteg, mondta, esetleg van egy daganata. Az is felmerült benne, hogy valamilyen autoimmun betegség korai szakaszában van, vagy a hormonháztartása borult fel. Valami nem stimmelt, ebben biztos volt, és bízott benne, hogy kiderítem, mi a baj.
Elkezdtem részletesebben rákérdezni a tüneteire. Fáj a feje? Nem. Mi a helyzet az emésztésével? Rendben van, rendszeres, nincs probléma. Fáj bármije? Nem igazán – érzi, hogy öregszik, és ennek megfelelően néha itt-ott nyilallgat, de semmi különös.
Ezután a pszichés tünetekre tértem rá, megkérdeztem, hogy jól alszik-e (igen), és hogy tapasztal-e pánikrohamokat vagy depressziót (nem). De rosszul érezte magát.
– Egyszerűen nincs energiám semmire – mondta. – Megbíztak az éves adománygyűjtés megszervezésével a gyermekalapítvány számára, de alig tudok megbirkózni a feladattal. Csak gépiesen csinálom.
Lilian nem az egyetlen páciensem, aki hasonló tapasztalatokról számol be – nem tudja pontosan leírni a tüneteket, amelyek néha naponta változnak. Vannak hetek, amikor különféle fájdalmak gyötrik őket, amelyek mintha az egész testüket érintenék. Máskor csak általános erőtlenséget tapasztalnak. Vagy éppen azt, hogy semmi sem köti le őket. Lilian egyiket sem tudta konkrétan megnevezni, mégis mindháromtól szenvedett.
Végül rákérdeztem, hogy valójában mi nyomasztja.
– Lilian – tettem fel szelíden a kérdést –, Ön szerint mi a baj?
Lenézett puha, ápolt kezére. Beletelt egy percbe, amíg válaszolt, és látszott, hogy mélyen önmagába néz, hogy megfogalmazza azt, amit még sohasem sikerült nevén neveznie.
Hosszú másodpercek teltek el csendben, amíg együtt vártunk.
Aztán kimondta.
– Azt hiszem, már nincs miért élnem.
Szavai sűrűn megültek a levegőben, ahogy mindketten megéreztük ennek a felismerésnek a súlyát.
Pár másodperc után Lilian megtörte a csendet, és megpróbálta megmagyarázni.
– Úgy értem, mindenem megvan, amire valaha vágytam – mondta. – Szeretem az életemet. Nincs okom panaszra. Ugyanakkor… – elakadt, és körülnézett a rendelőben. Megérintette a nyakára simuló kis láncot, mintha így próbálná megragadni az őt nyomasztó érzést.
– Már senkinek sincs rám szüksége. Nem érzem, hogy értelme lenne az életemnek – mondta ki végül. A hangja megremegett, és könnyek gördültek végig az arcán. – A fiaim már elköltöztek. A férjem a munkájába merül, és az sem tűnik igazán fontosnak, amit azokért a gyerekekért teszek, mert a nehézségeik sohasem fognak teljesen megoldódni. Ez talán még lehangolóbb, mint bármi más. Miért vagyok itt egyáltalán? Már mindent megtettem, amit kellett, és többé nincs okom élni.
Lilian egyre idegesebben húzogatta a nyakláncát, ahogy a feszültsége fokozódott.
– Nem tudom, most mihez kezdjek. Lehet, hogy nincs is mihez kezdenem. Lehet, hogy számomra már minden véget ért.
Még ha úgy is tűnik, hogy mindenünk megvan, valójában semmink sincs, ha hiányzik belőlünk az éltető erő. A nektár nélküli élet üres, kedvetlen. Nem egészen ugyanaz, mint a klinikai depresszió, de nem is valódi élet. Ahogy Lilian is mondta, egyszerűen rossz érzés.
Ebben a könyvben sok rendkívüli történetet olvashatsz olyan emberekről, akik drámai módon az élet felé fordultak. Lilian története azonban mindig különösen kedves volt a szívemnek, mert az élet legtöbbször nem drámai fordulatokból áll. Sokkal inkább egymást követő napok és percek sora, amelyek során vagy kapcsolódunk a körülöttünk lévő világhoz… vagy nem. A legnagyobb fordulatok gyakran olyan páciensekben történnek, mint ő.
Magamhoz húztam Liliant, és erősen megöleltem, csöndes tisztelettel adózva a bátorságának. Az orvosi egyetemen nem tanították, hogy meg kellene ölelni az embereket – valószínűleg napjainkban inkább azt tanítják, hogy ne öleljük meg őket –, de én mindig is ezt tettem.
Ezután megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy mi történik vele.
– Maga fontos, Lilian. Csak megfeledkezett róla – mondtam. – Része valami önmagán túlmutató, nagyobb dolognak. Része a fiai életének, a férje életének, a barátai életének. Maga az élet része. Az élete még nem ért véget. Itt van maga előtt, és várja, hogy mikor kapcsolódik hozzá.
Elmondtam neki, hogy a lelki szemeimmel úgy látom őt és az életét, mintha két különálló kört rajzolnék, amelyek nem érintkeznek egymással. Elszakadt tőle. Hogyan töltekezhetne fel így az élet nektárjából? És hogyan tudna bármit is visszaadni cserébe?
Beszélgettünk még a közösségben betöltött szerepéről, és úgy tűnt, mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. Mintha az eszével már értette volna, amit mondtam neki, de a teste még nem érte utol a gondolatait.
Pár nappal később Lilian elesett. A teraszról lépett le, amikor megbicsaklott a bokája, és úgy zuhant a betonra, hogy szilánkosra tört a jobb csípője.
Amikor hallottam, hogy baleset érte, bementem meglátogatni a kórházba. Már majdnem két hét telt el az esés óta, és nagyon lehangolt volt. Amikor meglátott, egy pillanatra felderült, de aztán a szomorúság ismét visszatért az arcára.
– Mivel tölti itt az idejét, Lilan? – kérdeztem, és erősen, hosszan megöleltem.
– Semmit sem csinálok. Nem is tudok. Ágyban kell feküdnöm – válaszolta.
– Hát, a karja működik. Az agya működik. Biztosan tud csinálni valamit, és muszáj is, mert ha így fog itt feküdni, teljesen kimerül a nektárkészlete.
Lilian furcsán nézett rám. – Mit tudnék tenni egy kórházi ágyon fekve? – kérdezte.
– Nos, ki szervezi a gyermekalapítvány adománygyűjtését? – kérdeztem vissza.
Elmondta, hogy távollétében a civil szervezet egyik munkatársára bízták a feladatot, de az illető valójában annyira túlterhelt volt, hogy nem igazán tudott foglalkozni vele. Javasoltam neki, hogy hívja fel ezt a munkatársat, és ajánlja fel, hogy visszavesz néhány feladatot. – Újra kapcsolódnia kell az életerejéhez, ehhez pedig el kell kezdenie aktívan foglalkozni valamivel – tanácsoltam. – A csípőjének idő kell a gyógyuláshoz, de ha teljesen elhagyja magát, az is tovább fog tartani.
Lilian komolyan vette, amit mondtam. A kórházi ágyából kezdte el szervezni a rendezvényt. Új energiával töltötte fel, hogy kiválaszthatta a dekorációt, meghívhatta az előadókat és összeállíthatta a menüt. Két hónappal később elmentem az adománygyűjtésre – ami életem egyik legszebb rendezvénye volt. Az összegyűjtött pénzen egy új iskola utáni programot tudtak indítani a rászoruló gyerekek számára.
Lilian és James is ott volt idén a 102. születésnapomon. Csodás érzés volt, hogy együtt ünnepeltek velem, én pedig velük ünnepelhettem a nektárral átitatott életüket. Lilian még mindig a gyermekalapítványnál dolgozik, ő szervezi az éves adománygyűjtő rendezvényüket. James pedig, évtizedekkel az első hegyi útja után, megbecsült testvére lett a helyi őslakos amerikai törzsnek, és ma már ő vezeti a látomáskereső elvonulásokat mások számára, rendkívül sikeres zenei karrierje mellett.
Ahogy elnéztem, milyen teljes életet élnek, eszembe jutott, hogy a nektár keresése elvezet minket a nagyobb kérdésig: hogy miért vagyunk itt. Némelyikünk spirituális gondolkodású, van, aki vallásosnak tartja magát, megint mások az univerzum tökéletes véletlenszerűségében látják a rendet. De függetlenül attól, hogyan értelmezzük a létezés eredetét, a nektár közelebb visz minket a miért megválaszolásához. Amint kinyújtjuk kezünket az élet felé, és az élet kézen fog minket, rátalálunk a nektárra.
Fontos, hogy az első lépést nekünk kell megtennünk, de ha ez megvan, a nektár folyamatosan áramlik hozzánk. Addig töltekezünk belőle, amíg egészen átjár minket, és kapcsolódni tudunk valami még nagyobbhoz: az életcélunkhoz.
Bizony: a nektárral átitatott életünk megtelik céllal. Ez pedig nem csupán a mentális, de a testi egészségünkre is alapvető hatással van. A Michigani Egyetem egészséggel és nyugdíjjal kapcsolatos vizsgálatának több elemzése is összefüggést talált az erős életcél és az alacsonyabb halálozás között az ötven év feletti felnőttek körében.1 Az eredmények szerint a céltudatos élet csökkenti a szív- és érrendszeri események kockázatát2, és segít megelőzni az Alzheimer-kór legrosszabb tüneteinek kialakulását.3
Ráadásul az az öröm, amelyet az ilyen élet ad nekünk, továbbgyűrűzik a körülöttünk élőkre is. A holisztikus gyógyászatban a lélek jóllétét a világ jóllétének részeként értelmezzük. Amikor a saját lelkünkről gondoskodunk, a világot is egészségesebbé tesszük, mert mindannyian egy nagyobb egész részei vagyunk. Bizonyítékok vannak arra is, hogy az önkénteskedés nemcsak a halálozás kockázatát csökkenti, hanem fokozza az általános jóllétet is.4 Mindez arra utal, hogy a céltudatos élet nemcsak hosszabb, hanem teljesebb is lehet.