Anyám talán sosem tanult volna orvosnak, ha nincs Mrs. Gimble, a mogorva szomszéd, aki három házzal arrébb lakott. Erősen sántított, és szinte folyamatosan a gerincfájdalmára panaszkodott, amelyre az orvosok nem találtak megoldást. Egy nap azonban, 1910-ben, amikor anyám éppen a verandán ült, azt látta, hogy Mrs. Gimble egyenletes léptekkel, mosolyogva sétál az utcán.
Ez ugyanaz a nő lenne?
Mi lehet az oka, hogy ennyire másképp viselkedik? Mrs. Gimble elmondta anyámnak, hogy egy oszteopátiás orvosnál járt, aki úgy csavargatta őt ide-oda, mintha perecet nyújtana a konyhaasztalon – mire a fájdalma teljesen megszűnt. Dr. Andrew Still, az oszteopátiás orvoslás alapítója, nagyon haladó szellemű ember volt – olyannyira, jelentette ki Mrs. Gimble, hogy már nőket is felvett az orvosi iskolájába.
Anyám addig sosem hallott oszteopátiás orvosokról, de szeretett volna mogorva emberek arcára mosolyt csalni. Teljesen magával ragadta a gondolat, hogy ezt dr. Stillnél megtanulhatja. Nekilátott, hogy kiderítse, mire van szükség a jelentkezéshez.
Egy éven belül csatlakozott az első koedukált évfolyamhoz. Ott ismerte meg apámat, és 1913-ban diplomázott. Élete hátralevő részét annak szentelte, hogy gyógyulást hozzon a szenvedőknek. A szüleim számtalan pácienst kezeltek az indiai Rourkee-ben nyitott női kórházukban, a téli időszakban szervezett táborokban, és a kis kansasi közösségben, ahol a nagy gazdasági világválság idején éltünk. A legtöbb esetben nagyon kevés pénzt fogadtak el a munkájukért, vagy semmit. Édesanyám ráadásul nemcsak gyógyító volt sokak számára, hanem inspiráció is, hiszen emberek ezreinek életében ő volt az első női orvos, akivel találkoztak.
Mrs. Gimble megváltoztatta édesanyám életét azáltal, hogy segített rátalálni a hivatására, édesanyám pedig számtalan életet változtatott meg azzal, hogy gyógyított – Indiában és azon túl is. Pontosan így működik a nektár – nem csupán a saját életcélunkkal kapcsol össze minket, de a közös célunk által másokkal is.
A közös cél nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak ugyanaz az életcélja. Inkább azt, hogy amikor átitat minket a nektár, hozzájárulunk egy nagyobb, közös célhoz, amely továbbgyűrűzik azokon keresztül, akikkel kapcsolatba kerülünk, a tágabb közösséghez. Minden egyes ember lelke olyan, mint egy kirakós darabja. A célunk összekapcsol minket, és így valami sokkal nagyobbat és szebbet alkotunk, mint amit egyedül elérhetnénk.
Szeretek úgy gondolni magunkra, mint egy kirakós darabjaira, mert ez segít megérteni, hogy mindannyian egyediek vagyunk. Nem kell egy bizonyos formához idomulnunk – pontosan olyan alakúnak kell lennünk, mint amilyenek vagyunk, mert csak így illeszkedünk a nagy egészbe. Nem a mi feladatunk megítélni, hogy mások kirakós darabja milyen legyen, és nem érdemes a magunkét másokéhoz szabni, vagy azon aggódni, hogy ők hogyan ítélik meg a miénket. A dolgunk az, hogy összhangba kerüljünk a saját lelkünkkel, és segítsünk másoknak is ugyanezt tenni. Ha így tekintünk a világra, látni fogjuk, hogy mindannyian nélkülözhetetlenek vagyunk. Előfordult már, hogy majdnem kész voltál egy kirakóssal, amikor rájöttél, hogy hiányzik egy darab? Ez igazi krízis!
Amikor nem találjuk meg a helyünket a nagy kirakósban, elveszettnek és formátlannak érezhetjük magunkat. Talán eltűnődünk, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, és azt érezzük, hogy önmagunkban nem vagyunk elég szépek, elég értékesek. Nem látjuk, hogy egy nagyobb egész részei vagyunk, ami könnyen reményvesztettséghez, depresszióhoz és elszigeteltséghez vezethet. Kicsinek és jelentéktelennek érezzük magunkat, mintha nem lenne hatalmunk a saját életünk felett, és nem lenne okunk a létezésre.
De amikor végre megtaláljuk a helyünket, minden értelmet nyer. Ebben a pillanatban összekapcsolódunk az élet áramlásával, és részévé válunk annak a nagy mintázatnak, amely mindannyiunkat összeköt. Ilyenkor a nektár akadálytalanul áramlik, és mindenkinek több lesz belőle, mint valaha.
Mindannyian egy egész életet töltünk azzal, hogy megismerjük a kirakósdarabunk pontos alakját.
Amikor édesanyámhoz képest egy generációval később orvostanhallgató lettem, még mindig csak kevés intézmény volt, ahol nők is tanulhattak. Én a philadelphiai Woman’s Medical College of Pennsylvaniába jártam, az egyetlen olyan orvosi egyetemre, ahol csak női hallgatók voltak. Ott világossá tették számunkra, hogy okosabbnak, keményebbnek és általában véve jobb orvosnak kell lennünk, ha a pályán akarunk maradni. Az évfolyamom éppen akkor kezdte meg a tanulmányait, amikor kitört a II. világháború.
Azért mentem oda, mert szeretetet és gyógyulást akartam hozni az embereknek. Azonban úgy tűnt, hogy az ország háborús szemlélete beszivárgott az egészségügyi rendszerbe is – vagy talán mindig is így volt, csak én nem vettem észre korábban. A szüleim nyomdokaiban járva, a testi egészséget egy nagyobb ökoszisztéma részeként értelmeztem. Nem annyira a betegségek kiirtására fókuszáltam, mint inkább arra, hogy miért vannak jelen. Ez kicsit szembeállított azzal, amit tanítottak nekem. Bár nem okozott gondot lépést tartani az anatómiával, biológiával és más tudományokkal, ellenérzéseim voltak azzal a diagnosztikai és gyógyítási megközelítéssel szemben, amit az iskolában tanítottak nekem.
Miután ezt még azzal is tetéztem, hogy órák alatt kötögetéssel igyekeztem összpontosításra bírni nyugtalan elmémet, én lettem a dékán, a karót nyelt jó öreg Marion Fay legkevésbé kedvelt diákja. Fay dékán nagyjából ugyanannyira becsült engem, mint az elsős tanítónőm, és ezt nem is igyekezett véka alá rejteni.
Egy nap behívatott az irodájába, ahol korábban már többször kioktatott és megalázott. Tökéletesen egyenes háttal ült ott, ropogós fehér blúza fölött a láncon lógó szemüvegével, a kedvesség minden jele nélkül.
– Miss Taylor, ez itt egy beutaló egy pszichiáterhez.
– Pszichiáterhez? – nevettem fel hitetlenkedve.
– Nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van itt – folytatta, az utolsó két szónál ceruzájával a halántékára mutatva, hogy világos legyen, mire gondol. – Úgy tűnik, képtelen megérteni az orvoslás lényegét. Egész nap csak kötöget az órákon. Ön talán nem való orvosnak. A pszichiáter majd megállapítja, hogy így van-e.
– Minden tiszteletem, asszonyom, de nem az a dolgunk, hogy aktív részesei legyünk a saját oktatásunknak? – tettem fel a kérdést. – Mi leszünk azok, akiket a kórházakba és rendelőkbe küldenek, amikor ennek vége. Nem tartja elengedhetetlennek, hogy valóban megértsük a tananyag mögött húzódó gondolatiságot? Itt minden a gyilkolásról szól – soha nem beszélünk a szeretet gyógyító erejéről.
– Pontosan az ön gondolatisága az, ami aggaszt – mondta, erősen megszorítva a ceruzáját. – Az orvoslás ténylegesen a betegségek meggyilkolásáról szól, mert az embereket a betegség öli meg, és a mi feladatunk az, hogy életben tartsuk őket. Mi ez az egész szeretet és gyógyítás nonszensz? Maga olyan puhány, mint valami ápolónő. Keménynek kell lennie, Miss Taylor. Így nem fogja tudni végigcsinálni a rezidensképzést.
Összeszorítottam az ajkamat, nehogy kimondjak valamit, amit nem szeretnék. Végül sikerült kipréselnem egy köszönömöt, és a lehető leggyorsabban magam mögött hagytam az irodát, a szörnyűséges beutalóval a kezemben.
Elmentem a pszichiáterhez – aki teljesen ép elméjűnek talált. De az élmény mélyen megrázott. Megértettem, hogy az egészségügyi rendszer soha nem fog úgy elfogadni, ahogy vagyok. Visszatekintve, ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a saját utamat kell járnom, ha nyomot akarok hagyni az orvostudományon.
Ha hagytam volna, az orvosi egyetemen eltöltött négy év az utolsó cseppig kiszipolyozta volna belőlem a nektárt. De a célra fókuszáltam: csak legyek túl rajta. Amikor már orvos leszek, koncentrálhatok a szeretetre és a gyógyításra, még ha az odavezető úton a betegségek elpusztításával kell is foglalkoznom. Ez a gondolat adott nekem erőt – és a kedvesem, Bill McGarey levelei, aki akkoriban Cincinattiben járt az orvosira.
Folytattam a tanulmányaimat, levizsgáztam, és megszereztem az orvosi diplomát. Kiérdemeltem a helyem az orvosközösségben. 1943-ban feleségül mentem Billhez, és röviddel azután, hogy mindketten lediplomáztunk, közösen elindítottuk a magánpraxisunkat.
Az évek során tovább formálódott a gyógyítással kapcsolatos elképzelésem. Elkezdtem hinni a reinkarnációban, ami éles ellentétben állt azzal a teológiával, amelyet gyermekkoromban tanítottak nekem. Bill-lel az oldalamon feszegetni kezdtem a tanulmányaim során megismert hitrendszerek határait. Megértettem, hogy a tudományos közösség sem ért egyet teljesen abban, hogy mi a tudat és honnan ered. Ez segített elfogadnom azt a gondolatot, hogy a lelkünk kortalan, és több életen keresztül kell elsajátítanunk a tanulnivalónkat. Bill és én egyre inkább a középpontjába kerültünk egy orvosokból és gyógyítókból álló, növekvő mozgalomnak, amely az orvoslás spirituális és lélektani aspektusait kutatta. Mára pedig a reinkarnációba vetett hitem az egyik fő mozgatórugója mindannak, amit orvosként, anyaként, nagymamaként és emberi lényként teszek ezen a Földön. Ez a hit megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy mindannyian okkal vagyunk itt – és hogy az egyéni életfeladataink összekapcsolódnak, ahogy a lelkünk számos életen át kölcsönhatásba lép más lelkekkel.
Ez segített abban is, hogy beilleszkedjek a körülöttem lévő világba. Sok évvel később egyre világosabban kezdett kirajzolódni számomra az én kirakós darabom alakja, és egyre jobban tudtam kapcsolódni a saját nektárforrásomhoz. Egyre többet tudtam a saját küldetésemről is – ami azon túl, hogy orvosként és anyaként teszem a dolgomat, az, hogy az ősi és a modern gyógyítási elveket ötvözve megmutassam: a gyógyulás nemcsak fizikai, hanem lelki folyamat is. Ez még inkább elmélyítette a megértésemet arról, hogy a szüleim milyen orvoslást gyakoroltak, és megerősítette a modern orvostudomány harc- és pusztításközpontú megközelítésével szembeni ellenérzésemet. Ma már úgy látom, hogy az egészségünket érintő kihívások nem csupán legyőzendő akadályok, hanem a lelkünk fejlődésének fontos állomásai is. A cél nem egyszerűen az, hogy kiirtsuk őket, hanem hogy megértsük, milyen tanulságokat hordoznak, és hogyan segíthetnek bennünket a fejlődésben és a tanulásban.
A spiritualitás és az orvoslás összefonódásának felfedezése életem egyik központi feladatává vált. De mi a helyzet akkor, ha nem látjuk tisztán a saját szerepünket, vagy nem tudjuk, hogyan kövessük annak változásait? És mi van, ha annyi mindent szeretnénk csinálni, hogy szétszakadunk?