Nemrégiben találkoztam egy fiatal nővel, Anne-nel, aki alig egy év alatt már harmadszor küzdött súlyos hörghuruttal. Amikor belépett a rendelőmbe, mély, rekedt köhögés rázta, amely hallhatóan fájdalmas volt. Elkezdtem az életmódjáról kérdezni: dohányzik-e esetleg, vagy rossz a munkahelyén a levegő minősége? Nem, semmi ilyesmi. Ezután a kórtörténetéről érdeklődtem: allergia, légúti megbetegedések? – Nem – felelte rekedten. – Nem igazán.
– Sokat használja a hangját?
– Attól függ – nevetett, ami rögtön köhögésbe fulladt. Két köhögésroham között viccelődve kérdezte: – Napi huszonnégy óra soknak számít?
Elmesélte, hogy a filmiparban dolgozik, és imádja a munkáját, de olyan sok értekezleten kell részt vennie, hogy szerdára általában elmegy a hangja. Munka után pedig egyenesen a jógastúdióba siet, hogy a másik szenvedélyének hódoljon: heti négy este jógát tanít.
Ahogy a két munkájáról beszélt, egyértelmű volt, hogy mindkettő felvillanyozza. De tudta, hogy lassítania kell. Ha igazán őszinte akart lenni magával, be kellett látnia, hogy már nem szerette annyira a jógatanítást, mint régen, de annyi időt és energiát fektetett bele, hogy kudarcnak érezte volna, ha otthagyja. Ennél is jobban aggasztotta, hogy az identitása egy részét veszítené el, ha feladná a jógaoktatást. Ugyanakkor elismerte, hogy a sok tanítás kimerítő volt számára, és olyan kaotikussá tette a napirendjét, hogy nem tudott megfelelően gondoskodni a saját testi szükségleteiről.
A beszélgetésünk után nem sokkal Anne úgy döntött, hogy heti egyre csökkenti a jógaórák számát. Továbbra is szinte minden este eljárt a stúdióba, de tanítás helyett csak résztvevőként. Amikor egy hónappal később visszatért hozzám, első pillantásra látszott, hogy sokkal jobb a helyzet. A hangja tiszta volt, és szinte egyáltalán nem köhögött. Meghallgattam a tüdejét, és egyértelmű volt, hogy javulófélben van.
– Hogy tetszik ez az új időbeosztás? – kérdeztem.
– Érdekes, azt hittem, hogy hiányozni fog a tanítás, de annyival nyugisabb tanítványnak lenni. Elkezdtem a későbbi órákra járni, amelyek lassabb, gyöngédebb gyakorlást tesznek lehetővé, mint az általam tartott kora esti órák. Így van időm egy könnyű vacsorára a saját konyhámban, és meg is tudom emészteni, mielőtt lefekszem. Korábban késő este, rohanás közben ettem, és tele gyomorral aludtam el.
Elmondta, hogy kevesebbet köhög és könnyebben lélegzik. – De egy kicsit fura érzés, mintha visszalépnék a lelki fejlődés útján.
Nagyon meglepett. – Miért jelentené ez azt, hogy visszalép a lelki fejlődés útján?
– Hát ugye, sikeres jógatanár voltam, most pedig többnyire csak egy tanítvány vagyok.
Elmosolyodtam. Annyira kedves válasz volt – és annyira téves. – Anne, maga most végre valóban azt éli, amit tanít – magyaráztam. – Nem diplomák és címkék kérdése, hogy az ember megérti-e, mi zajlik benne. Nem a munkánk határozza meg, hogy a lelki fejlődés útján járunk-e.
Anne halkan felnevetett, mintegy elismerve a szavaim igazságát.
– Az általam ismert legbölcsebb emberek közül többen fodrászként vagy konyhán dolgoznak – folytattam, és Ayah jutott eszembe, aki sosem tanult meg írni és olvasni. – Túl sokat vállalt ahhoz képest, amire a szíve igazán vágyott, és ezt próbálta jelezni a teste. Mondjon neki köszönetet. Pontosan azt mutatta meg, amit látnia kellett.
– Ez jogos – mondta Anne lassan, miközben átgondolta a hallottakat. – Kívülről valószínűleg úgy tűnik, mintha kevesebbet tennék, de sokkal jobban érzem magam, mióta nem próbálok mindent egyszerre csinálni.
A következő hónapok során egyre jobban lett. Miután felhagyott azzal, hogy túlvállalja magát, több figyelmet tudott fordítani az egészségére és a jóllétére.
A mai nyüzsgő világban nem könnyű megtalálni a nekünk megfelelő utat. Sokszor akarunk egyszerre mindenben sikeresek lenni, és a világ is arra biztat, hogy a sikerünket külső mércék alapján ítéljük meg – hogy mennyire vagyunk jók valamiben, mennyi pénzt keresünk vele vagy mekkora elismerést hoz számunkra. A boldogság azonban sokkal inkább azon múlik, hogy valójában hogyan érezzük magunkat. Amikor másokat próbálunk követni, azt tesszük, amiről úgy gondoljuk, hogy „kellene”, vagy egy olyan identitást próbálunk felépíteni, ami valójában nem működik számunkra, az végül csak szenvedéshez vezet.
Sokan keservesen tanulják meg ezt a leckét a szülői szerepen keresztül. Van, aki imád szülő lenni, míg másokat teljesen lemerít.
Számomra az anyaságom mindig nektárforrás volt. Mindig arról álmodtam, hogy hat gyermekem lesz, és Bill-lel már azelőtt megegyeztünk a gyerekek számában, hogy összeházasodtunk volna. Dolgozni jártam egy olyan korban, amikor ez még nem volt megszokott a nőktől. Már régen az orvosira jártam, amikor kijött a Rosie the Riveter, a híres feminista plakát a piros pöttyös kendőt viselő gyári munkásnővel. Mivel dolgoztam, és négy év alatt négy gyermekem született, gyakran megkérdőjelezték a családtervezési döntéseimet. – Az ember azt gondolná, hogy ha más nem, maga igazán tudhatná, hogyan lehet megelőzni a gyerekszülést – támadt rám keserűen egy páciens. Zavarta, hogy egy női orvos kezeli, és az előítéletei miatt valószínűleg attól is tartott, hogy nem végzem jól a munkámat. Addigra már egyszerre álltam helyt anyaként és a város egyetlen és ezért meglehetősen forgalmas háziorvosi praxisának vezetőjeként. Emlékszem, mennyire megdöbbentett a mondata – el sem bírta képzelni, hogy esetleg tudatos döntés volt mind a négy gyerek, sőt, hogy később örömmel vállalok még kettőt. Pedig így volt, és mindig találtam kedves asszonyokat a környékünkön – általában egy generációval idősebbeket, akik kezdtek kifogyni a nektárból, miután kirepültek a saját gyerekeik –, akik fizetség fejében vigyáztak a gyerekekre, amíg én dolgoztam.
A két különböző forrás, ahonnan nektárt merítettem, mindig két ellentétes irányba húzott. A munkahelyemen aggódtam amiatt, hogy mi van otthon; míg otthon a pácienseim miatt izgultam.
Sokan küzdenek hasonló érzésekkel. Amikor valaki érdeklődéssel és elkötelezetten fordul az élet felé, gyakran érezheti úgy, hogy szétszakad a számára fontos dolgok között, amelyek mindegyike időt, figyelmet és életerőt követel tőle. Hova összpontosítsuk hát az erőnket? Úgy tűnhet, hogy választanunk kell, de összetett lények vagyunk, és fontos, hogy el tudjuk fogadni ezt az összetettséget. Tapasztalataim szerint a legboldogabb emberek többféle érdeklődési területet tartanak egyensúlyban az életükben. A fiam, John, lelkész, akit mindig érdekelt a technológia, ezért örömmel állítja össze a technikai hátteret a templomi előadásokhoz, ahogy az én interjúimhoz és videóhívásaimhoz is. A bátyám, aki szintén John, egyszerre volt lelkész, vadász és fogorvos, és nyugdíjba vonulását követően visszatért Indiába, hogy fogakat húzzon és tályogokat kezeljen. Egy kedves barátom hivatásos író, de emellett szenvedélyesen foglalkozik lovakkal, zöldségeket termeszt, és a templomi kórusban énekel. Mindannyian megtalálták a módját, hogy elég pénzt keressenek az egyik szenvedélyükkel a többi fenntartásához, ami teljes, kiegyensúlyozott életet biztosított a számukra.
Az én életemben ez úgy alakult, hogy az anyai és orvosi szerepem kölcsönösen erősítette egymást. Más időket éltünk – persze a gyereknevelés akkoriban sem volt olcsó mulatság, de nem is jelentett anyagi csődöt egy család számára. Akkoriban sokan azt sugallták, hogy kevésbé vagyok jó anya, mert dolgozom, míg mások – köztük férfi orvosok és nővérként dolgozó nők is – úgy vélték, hogy a sok gyerekem miatt kevésbé lehetek jó orvos. Én azonban hű maradtam önmagamhoz, és egyaránt merítettem nektárt a munkámból és a családomból. Gyerekeim mosolya feltöltött és energiát adott ahhoz, hogy másnap visszatérjek a rendelőbe. A betegeimmel való találkozások pedig megújították bennem az erőt, ami lehetővé tette, hogy otthon a gyerekeimnek is teljes szívből adhassak. Később, ahogy a pályám kibővült az előadásokkal, az írással és az új gondolatok terjesztésével, nemhogy kimerült volna a nektárkészletem, hanem egyre több lett belőle.
Ahogy a szülői szerepből, úgy más tevékenységekből is meríthetünk nektárt – legyen az kertészkedés, sport, természetjárás, aktivizmus, művészet vagy bármilyen más elfoglaltság, még ha nem is „hivatalosan” űzzük ezeket. Az én generációmban az embereknek sokféle hobbijuk volt. Sokan főztek, gondozták az otthonukat és az autójukat, kertészkedtek, történeteket írtak, énekeltek és zenéltek, festettek vagy kézimunkáztak, például kötöttek, hímeztek. Ezekhez a tevékenységekhez kreativitás kell, és összekapcsolnak a bennünk lévő életerővel. Nem számított, hogy mennyire voltunk jók vagy rosszak abban, amit csináltunk – csak az számított, hogy élvezzük.
Észrevettem, hogy az évtizedek során az emberek elkezdtek kevésbé érdeklődni az ilyen tevékenységek iránt. A szórakoztatáshoz és kapcsolódó eszközökhöz való állandó hozzáférés megnehezíti, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami nagyobb kihívást jelent. A modern élet nyomása alatt gyakran nehéz meglátni az értéket az olyan elfoglaltságokban, amelyek nem hoznak pénzt, és nem oldanak meg azonnal általános problémákat. Sokan azt is nehezen értik, mi értelme valamit pusztán önmagáért csinálni. Ezért is örömmel láttam, hogy a Covid-járvány idején a fiatalabb generációk újra elkezdtek ilyen tevékenységeket űzni.
A fiataloknak – és itt minden 99 év alatti emberre gondolok, de különösen a tizen- és huszonévesekre – alapvető szükségük van az ilyen tevékenységekre a stresszoldáshoz, mert a világ napjainkban valós időben tesz ki minket minden krízisnek, ami éppen történik. Minden korábbinál jobban tudatában vagyunk a társadalmi egyenlőtlenségeknek, valamint a bolygónkkal való mostoha bánásmódunk aktuális és várható következményeinek. Bizonyos szempontból ez hihetetlenül hasznos információ; más szempontból csak akkor az, ha kezdünk is valamit vele. Ha viszont megbénít minket, és eltávolít mindattól, amiből örömöt meríthetnénk, akkor elveszítjük a kapcsolatot a saját életerőnkkel – ezáltal pedig még kevésbé leszünk képesek arra, hogy bármit is tegyünk a világ jobbá tételéért.
A legjobban akkor tudunk az élethez kapcsolódni, ha több forrásból töltekezünk nektárral. A kirakós darabjai sem csak az egyik oldalukkal illeszkednek a többi közé, hanem két, három vagy akár négy oldallal is. Ez mindenkinél másképp néz ki. Ahogy a fejezet elején Anne is megtanulta, ha kicsit kihátrálunk azokból a dolgokból, amelyeket szeretünk, az megrendítheti az identitásunkat, de néha ez az egyetlen módja, hogy újra megtaláljuk az egyensúlyunkat. Ahogy fejlődünk és tanulunk, rájövünk, hogy a nektárnak semmi köze a külső megítélésünkhöz, viszont nagyon is sok köze van ahhoz, hogy hogyan vagyunk jelen a saját életünkben napról napra.
Anne története azt is megmutatja, hogy idővel változhat, miből tudunk nektárt meríteni. Ez általában természetes folyamat: egy ideig örömöt okoz valami, aztán találunk mást, ami még jobban érdekel minket, és továbblépünk. Az élet ide-oda kanyarog, az érdeklődésünk átalakul, és a kor előrehaladtával változnak a testi lehetőségeink is.
Amikor az élet természetesen áramlik, a nektárforrásunk velünk együtt változik. Néha éppen az a küzdelem, hogy megtaláljuk ezt az éltető erőt, vezet el minket egy új forráshoz. Így volt ez azzal a villanyszerelővel is, akit leszázalékoltak, ezért korai nyugdíjba kényszerült. Ennek köszönhetően talált rá a kertészkedés gyógyító erejére. Vagy ott volt a filmproducer, aki teljes szívvel vetette bele magát az önkénteskedésbe a helyi hajléktalanszállón a Covid-járvány kezdeti időszakában. Akkoriban mindketten úgy élték meg, hogy katasztrófa történt velük, de visszatekintve úgy látják, maga az élet hívta őket arra, hogy tovább keressék, ami igazán táplálja őket, és éppen ez a kutatás tartotta őket életben. A puszta tény, hogy törekedtek a nektár megtalálására – hogy hallgattak a belső hangra, a bennük élő vágyra – volt a kulcsa annak, hogy újra kapcsolódjanak az élethez.