A nektárral átitatott élet arra sarkall minket, hogy nevén nevezzük, mit is akarunk. Ám amikor elkezdünk igazán az élet felé fordulni, akár még felismerni is ijesztő lehet, amit szeretnénk, nemhogy hangosan kimondani.
Azt mondjuk magunknak, hogy talán túl sokat akarunk. Vagy éppen képtelenek vagyunk eldönteni, pontosan mit is szeretnénk, és ha mégis sikerül, akkor azt gondoljuk, hogy ez butaság vagy elérhetetlen. Az is lehet, hogy annyira sebzettek és elveszettek vagyunk, hogy meggyőzzük magunkat: nem is akarunk semmit.
Ha ez ismerős számodra, hunyd le a szemed egy percre. Csak egy pillanatra engedd meg magadnak az akarást. Engedd meg, hogy vágyj arra, amit a szíved kíván: arra a beszélgetésre, amitől félsz; a munkára, amiről úgy hitted, hogy nem lennél hozzá elég jó; azokra a barátságokra és nevetésekre, amelyek egy korábbi életszakaszodból hiányoznak; vagy akár csak egy tábla nagyon finom csokoládéra.
Csak akarj.
Ez maga a rajtad átáramló élet. Az élet akar – hív, sóvárog, kíván. Először is el kell fogadnunk, hogy ez így van. Csak akkor tudja megsúgni a szívünk, hogy mi az, amire a legjobban vágyik.
Visszagondolok arra a fiatalabb énemre, aki nem tudott olvasni és akit csúfoltak a játszótéren. Voltak kisebb, konkrét dolgok, amiket akartam. Szerettem volna egy új tanárt, egy új, olvasásra képes szemet, és legalább egy iskolai barátot, akiben megbízhatok. De volt valami nagyobb dolog is, amire vágytam: azt akartam, hogy képes legyek a szolgálatra. Tudni akartam, hogy az iskolai küzdelmeim nem fognak egész életemben korlátozni. Hogy bármilyen nehéz is éppen, a dolgok valahogy jobbra fognak fordulni.
Ahogy az első fejezetben elmeséltem, mindennap gyalog mentem haza a domboldalon álló házunkba. Az út meredek volt, és nagyjából másfél kilométer. Már messziről láttam, hogy Ayah a tornácon ülve vár rám. Annyira vágytam rá, hogy a karjában legyek! Be akartam kuckózni a kendője alá, hogy kisírjam a kirekesztettség és a magány könnyeit, és érezzem, hogy valaki megért, szeret és átölel mélységes szomorúságomban.
Ayah fentről nézett engem. Nem jött elém, de figyelt. A szemével hívogatott. Most, hogy már magam is anya, nagymama, dédnagymama és üknagymama vagyok, úgy sejtem, tudom, mit érzett: fájt a szíve értem, de közben valahol mélyen tudta, hogy a dolgok végül jóra fordulnak. Tudta, hogy át fogom vészelni ezt az időszakot – már akkor, amikor én magam még nem hittem benne. És minden egyes nap, amikor felértem a dombtetőre, magához ölelt, beburkolt a kendőjébe és ringatott.
Bár nagyon zaklatott voltam, mégis maradt bennem annyi erő, hogy vágyjak a szeretetére. Ez a vágy segített felkapaszkodnom a dombra, az ő karjai közé. Ez segített átvészelni az egészet.
Ha éppen semmid sincs, a vágyaid akkor is átsegíthetnek rajta.
Miután kapcsolatba kerültél a vágyaiddal, szánj egy percet arra, hogy ráhangolódj arra az életerőre, ami már most is ott van benned – még ha úgy is érzed, hogy nem elég. Lehet, hogy érdemes újra lehunyni a szemed, vagy tartsd nyitva és csak lélegezz. Légy őszinte magadhoz: mi tart most életben? Keress egy apróságot, ami örömet okoz, és egy pillanatra engedd meg magadnak, hogy hálát érezz érte. Ebből meríthetsz bátorságot a továbblépéshez.
Ezután tedd fel magadnak a legnagyobb bátorságot igénylő kérdéseket.
Hogyan állsz jelenleg a nektárral? Többre lenne szükséged? Hova mehetnél, vagy mit tehetnél, hogy szert tegyél rá?
Lehet, hogy mélyről jövő hívást érzel arra, hogy kipróbálj valami újat. Talán olyan munkát keresel, amelyből több nektárt meríthetsz, esetleg a jelenlegi munkádból szeretnél nagyobb mennyiséget nyerni. De az is lehet, hogy az otthonod az, ami táplál. Elképzelhető, hogy ami korábban energiát adott neked, már nem nyújt nektárt, vagy nem eleget. Biztosíthatlak, hogy bárki is vagy és bárhol is tartasz, mindig van valahol egy forrás, ahonnan nektárt meríthetsz, ha hajlandó vagy megkeresni.
Akár arról van szó, hogy elveszítetted a kapcsolatot az életerőddel, akár arról, hogy eddig nem is nagyon gondoltál rá, elkezdhetsz tenni valamit – bármit –, ami jó érzést okoz. Kezdd kis dolgokkal. Gondolj vissza arra az apróságra, ami erőt ad a hétköznapokhoz, és támaszkodj arra. Vagy találj ki egy kis projektet, amit rövid idő alatt megvalósíthatsz, és elégedettséggel töltene el. Készíts valamit kézzel, állj fel a díványról, és takaríts ki mögötte, esetleg ültess át egy növényt. Emlékezz rá, milyen érzés szeretettel elvégezni valamit, pusztán magáért a tevékenységért.
Valaki másért is tehetsz valamit, például megfesthetsz egy követ, süthetsz egy süteményt vagy gyakorolhatod egy szeretted kedvenc dalát. Az sem fontos, hogy konkrét személyre gondolj; csak bízz benne, hogy ha nekilátsz valamit alkotni vagy cselekedni, jönni fog valaki, akinek pont arra van szüksége. Ha semmi más nem jut eszedbe: bárki küldhet pozitív energiát másoknak – képzeld el valakiről, hogy boldog, és küldj neki gondolatban jó kívánságokat. Ezek a kis dolgok jelentéktelennek tűnhetnek, de csodálatos hatásuk van.
Azért a nektár az első titkom lényege, mert ez az, ahonnan mindannyian indulunk. És ide is érkezünk: egy olyan életbe, amely egyre több és több nektárral tölt fel minket – a későbbi titkokból megtudhatod, hogyan. De most, az első lépésekhez, csak a nektárra van szükséged.
Nagyon lényeges felismerés, hogy a nektár keresése majdnem annyira fontos, mint a megtalálása. A keresés önmagában is törekvés az élet felé. Még ha nem is áll sok nektár a rendelkezésedre, ha többre vágysz, az azt jelenti, hogy valahol mélyen még mindig emlékszel a lehetőségekre. Azt jelenti, hogy nem csupán egy dobogó szív vagy – hanem egy érző lélek.