Vizsgáljuk meg ezt a második titkot egy kicsit mélyebben. Az élet állandó mozgásban van – ez pedig azt jelenti, hogy minden, ami él, ténylegesen mozog, még akkor is, ha ez néha nehezen észlelhető. Olyasmi ez, mint az arizonai sivatag. Nagyon szeretem ezt a vidéket. Több mint hatvan éve élek itt, régebb óta, mint amennyi ideje a legtöbb olvasóm a világon van, és ezer meg ezer naplementét láttam a Sonora-sivatag fölött, ahogy a rózsaszínben és narancsszínben örvénylő ég előtt kirajzolódik a kandeláberkaktuszok sziluettje. Láttam az aljnövényzet védelmébe siető fürjcsaládokat, láttam virágba borulni a fügekaktuszt és a tüskés ocotillobokrot. Mégis, sokan, akik először járnak itt – és még többen, akik egész életükben nem fognak eljutni ide – mozdulatlan, halott vidékként gondolnak rá. Ó, hogy mekkorát tévednek!
Ha azt hiszed, hogy ez a sivatag halott, akkor még nem láttad eső után. Amikor beköszönt a monszun időszak, minden délután óramű pontossággal sötét felhők gyülekeznek az égen. Ahogy elhaladnak fölöttünk, megnyílnak az ég csatornái, és élettel árasztják el a vidéket. Az eső nem tart tovább 20-30 percnél, és éppolyan hirtelen ér véget, mint ahogyan elkezdődött. Ekkor azonban az egész ökoszisztéma életre kel. Mindvégig ott volt, élve és lüktetve, csak türelmesen várta a megfelelő pillanatot. Az eső után a kaktuszok megtelnek vízzel, a madarak hívogatni kezdik egymást, a gyíkok boldogan szaladgálnak fel-alá, az egerek és más kisemlősök pedig szorgosan keresik a felhörpinthető tócsákat. Mindez az élet mindig ott van, csak nem mindig látható.
Ilyen a mi életerőnk is. Mindig ott van, mindig életteli, mindig áramlik. Csak arra vár, hogy észrevegyük.
Hogyan lehetek ilyen biztos ebben? Úgy, hogy bizonyosan tudom: amikor leáll az energiaáramlás, meghalunk. Ez azt jelenti, hogy bármilyen megrekedtnek érezzük is magunkat, ha még élünk, akkor valami bennünk folyamatos mozgásban van. Még ha ülünk is, akkor is mindannyian egy önálló, állandó mozgásban levő univerzum vagyunk. Mindig történik valami változás bennünk, még ha az energia áramlása nem is tökéletes. Amíg élünk, dobog a szívünk. A tüdőnk beszívja a levegőt, majd kipréseli. Az emésztőrendszerünk folyamatosan működik – még akkor is, ha néha fájdalmasan lassan. A mozgás, a feldolgozás és az elengedés létezésünk alapvető része. Rajtunk keresztül, bennünk, körülöttünk – minden mozgásban van.
Ez az egyszerű elv sok szinten működik. Érzelmi és spirituális lényekként nem tudunk igazán fejlődni, ha arra összpontosítjuk a figyelmünket, ami megrekedt – legyen szó egy gondolatról, egy érzésről, az önazonosságunk egy részéről, egy diagnózisról, egy nézőpontról vagy akár egy személyről. A megrekedtségben nincs élet.
Amikor a mozgás elvéhez kapcsolódunk, egy olyan folyamatot érintünk meg, amely a testünk számára természetes. Nem csupán a szerveink, szöveteink és testnedveink vannak állandó mozgásban, de az energiánk is. És ez nemcsak a látható szinten érvényesül – például az izzadásban, az emésztésben és más testi folyamatokban –, hanem a láthatatlan síkon is.
A gyerekek ezt ösztönösen érzik, ezért izegnek-mozognak annyit. Én mindig ilyen örökmozgó voltam, egyrészt, mert nem tudtam más lenni, másrészt pedig azért, mert nem láttam ebben semmi kivetnivalót. A gyerekeimet sem tanítottam soha arra, hogy nyugton üljenek. A mocorgás jót tesz – azt jelzi, hogy az élet áramlik bennünk és körülöttünk. Segíti a nyirokkeringést, olajozza az ízületeinket, és megakadályozza, hogy az izmaink elmerevedjenek.
Amikor örömet érzünk a testünkben, a mocorgás és a járkálás természetes reakció. Ennek a fordítottja is igaz: a mocorgás, a séta és a mozgás segíthet abban, hogy jobb legyen a kedvünk. Egy lendületes séta hihetetlenül jót tesz az agynak is, amely egyébként szintén nem szereti, ha csak egy helyben ücsörgünk.
Ezt az energiaáramlásról szóló koncepciót már évezredek óta tanulmányozzák keleten, még ennél is finomabb szinten. A hagyományos kínai orvoslás az energiaáramlás megértésén alapul, amely meghatározott szervekhez kapcsolódik, és az úgynevezett meridiánokon, vagyis energiacsatornákon keresztül zajlik. Az akupunktúrát, akupresszúrát, moxibuszciót és hasonló kezeléseket ezeknek a meridiánoknak a kulcspontjain alkalmazzák, hogy feloldják az esetleges blokkokat, aktiválják az energiaáramlást és elősegítsék a szervezet harmonikus működését.
Az 1970-es években Bill és én az elsők között kezdtük alkalmazni az akupunktúrát az allopátiás közösségben. Bár az akupunktúra ősi tudomány, amelyet évezredek óta gyakorolnak, egészen a közelmúltig viszonylag ismeretlen volt a nyugati orvoslásban, és az orvosok gúnyosan tekintettek a kínai gyakorlatra, amely során tűket szúrnak az emberek testébe: a köpölyözéshez és más idejétmúlt allopátiás módszerekhez hasonlították. A legkevésbé sem voltak kíváncsiak arra, hogy miért alkalmazzák a hagyományos kínai orvosok az akupunktúrát – egyes esetekben azért, mert el sem tudták képzelni, hogyan működik, más esetekben pedig a korlátolt és előítéletes gondolkodásuk miatt. Először egy olvasói levélre érkezett válaszból kezdtem jobban megérteni az akupunktúrát, amelyet Pathways to Health (Az egészséghez vezető ösvények) című, Bill-lel közös hírlevelünkben közöltünk. Egy férfi arról írt, hogy egy adott tünet kezelésére alkalmazott egy módszert a nyakán, ám ennek hatására meglepő javulást tapasztalt a bokájában is, ahol egy teljesen más problémával küzdött. Azt szerette volna tudni, hogyan lehetséges ez.
Ez még a Google előtti időkben történt. Nem léteztek online fórumok, ahol meg lehetett beszélni az ilyesmit, és más megbízható információforrás sem nagyon állt rendelkezésre. A mi kis hírlevelünk, amelyet havonta postáztunk a feliratkozóinknak világszerte, sokak számára az egyik legfontosabb forrás volt a természetes és integratív gyógyászat területén. Bill és én együtt tanultunk az olvasóinkkal, és fogalmunk sem volt, miért hatott a nyakon végzett kezelés a férfi bokájára. Változtatás nélkül közöltük a levelét, és megkérdeztük, van-e bárkinek magyarázata a jelenségre. Rögtön válaszolt is egy orvos Olaszországból, és azt írta, hogy mindkét pont ugyanazon a meridiánon helyezkedik el. Addig még soha nem hallottam a meridiánokról, ezért a hagyományos módon kezdtem információt gyűjteni: olvastam és kérdezősködtem. Minél többet tudtam meg, annál jobban összeállt a kép. De több ismeretre volt szükségem, mint amit helyben vagy levelek útján be tudtam szerezni, ezért úgy döntöttem, valahogy elhozom magamhoz a szükséges információkat. 1973-ban Bill és én megszerveztük az Egyesült Államok első akupunktúrás szimpóziumát. A kaliforniai Stanford Egyetemen tartottuk, és a világ minden tájáról meghívtuk az akupunktúra vezető szakértőit. Richard Nixon elnök épp akkor járt Kínában, és tanúja volt egy vakbélműtétnek, amely során a fájdalomcsillapítást kizárólag akupunktúrával végezték, altatás nélkül. 280 további orvos mellett Nixon elnök orvosa, dr. Paul Dudley White is részt vett a szimpóziumunkon.
Bill és én az első orvosok közé tartoztunk, akik az akupunktúra tudományos tanulmányozását szorgalmaztuk a nyugati orvoslásban. Konferenciákat szerveztünk, ahova Kínából és a világ minden tájáról hívtunk előadókat. Hamarosan magam is elkezdtem akupunktúrás kezeléseket alkalmazni, és lenyűgözött, milyen gyors eredményeket lehet elérni vele.
Az akupunktúrával való ismerkedésem elején egy tizenéves lány vajúdásánál kellett segédkeznem, aki rettegett a szüléstől. Meglehetősen fiatal volt és teljesen egyedül, támogató társ nélkül. Minden összehúzódásnál sírt, hiszen tudta, hogy a fájdalom csak egyre erősebb lesz, és félt, hogy mi vár rá. Őszintén sajnáltam őt, és aggódtam, hogy a gyermek tömény szenvedéssel átitatott légkörbe fog érkezni. Mindig is hittem abban, hogy a szülés szeretetteljes élmény is lehet, és bár nem hibáztattam az anyát a fájdalomtól való félelem miatt, tudtam, hogy ő és a gyermeke is pozitívabb élményt érdemelnek.
Megkérdeztem, nyitott lenne-e arra, hogy akupunktúrával segítsem. Bár voltak kétségei, beleegyezett. Beleszúrtam a tűket azokba a pontokba, amelyekről úgy tanultam, hogy jótékony hatással lehetnek a vajúdásra, és leültem mellé. A könnyei lassan elapadtak, és ahogy kezdett megnyugodni, a légzése is elmélyült. Pár perc elteltével meglepve láttam, hogy elaludt! Órákat töltött így, fel-felébredve a fájásoknál, és visszazuhanva az alvásba az összehúzódások között. A meridiánjaihoz kapcsolódva képes volt rácsatlakozni az élet áramlására. Ez megnyugtatta és ellazította. Megindult az energiaáramlás, és a figyelmét képes volt valami másra fordítani, a fájdalmán és félelmén túl.
Az élet mindig mozgásban van – csak észre kell vennünk. A meridiánjainkon keresztül áramlik, ott lüktet a szívünk dobbanásában. Ennek a megértéséhez nem kell más, mint kiterjeszteni a fókuszunkat.
Képzeljük el, hogy az élet olyan, mint egy erdei patak. Kidől egy fa, és elállja az útját, egyfajta gátat képezve, a víz sodrával érkező kisebb ágak és törmelékek pedig tovább emelik ezt az akadályt. A gát túloldalán a víz jelentősen lelassulhat, de általában nem áll meg teljesen. Ha mégis, a víz a gát mögött akkor is tovább folyik, és ez a mozgás jól látható az emelkedő vízszintből. A víz egyszer csak eléri a gát tetejét, és elkezd átcsörgedezni a másik oldalon, vagy megkerüli a gátat, és tovább folytatja az útját. Ha csak a gátat és a mögötte felgyűlt vizet nézed, azt hihetnéd, hogy a víz megállt – pedig mindig mozgásban van.
Az élet élni akar. Mindig. Ez azt jelenti, hogy amikor úgy érezzük, elakadtunk, akár testi, érzelmi, környezeti vagy bármilyen más szempontból, csak azt kell megkeresnünk, hogy hol van jelen továbbra is áramlás. Amikor odairányítjuk a figyelmünket és az energiánkat, a víz elkezd átcsorogni a gáton. És ahogy összehangolódunk ezzel a csordogálással, úgy kerülünk összhangba magával az élettel is.
Amikor ez megtörténik, képesek leszünk felkelni és újra mozgásba lendülni. Ekkor pedig már nincs más dolgunk, mint folytatni az utat.
Napjainkban sokaknak van digitális lépésszámlálója, amely megmutatja, hány lépést tesznek meg, és segít célokat kitűzni. Én sem vagyok kivétel ez alól: a covid-karantén hosszú hónapjai alatt azt a célt tűztem ki, hogy továbbra is mindennap meglegyen a 3700 lépésem, és ezt sokszor úgy oldottam meg, hogy körbe-körbesétáltam a konyhaasztal körül. Azóta is tartom a tempót, hogy újra kinyílt a világ, sőt, 3800-ra emeltem a napi adagomat!
Szerencsés vagyok, mert az otthonom tele van kincsekkel, amelyeket az utazásaim során gyűjtöttem. Ahogy sétálok és rájuk nézek, visszaemlékszem azokra a helyekre, ahol jártam, és az emberekre, akikkel találkoztam. A polcok tele vannak hegyi ösvényekről származó kövekkel és távoli tengerpartokon gyűjtött kagylókkal. A falakon családtagok képei: szüleim a 30-as években, én magam a 40-es években, a két kisebb gyermekem, ahogy egy karácsonyi üdvözlőkártyához pózolnak az 1960-as években, Analea lányom iskolai évkönyvbe készült képe az 1970-es évekből, negyven évvel a halála előtt. Kristályok és szélcsengők, az évtizedek során páciensektől és barátoktól kapott apróságok, valamint oklevelek, amelyekkel hosszú és tartalmas pályám során elismerték a munkámat. Talán be vagyok zárva az otthonomba, de nem érzem magam beszorulva. Ez egyszerű dolognak tűnhet, olykor mégis kihívást jelent, különösen, ha a testünk hozzászokik, hogy nem mozog, ha fizikailag legyengülünk vagy megsérülünk, esetleg érzelmileg mélypontra kerülünk.