A baby boom idején még nem volt szavunk az újdonsült anyák gyakori közös élményére: mintha egy kamion letarolná a testünket és mindazt, amit magunkról gondoltunk, valamint felborítaná az agy kémiai folyamatait – ezt az állapotot ma szülés utáni depressziónak nevezzük. De ha neve nem is volt, az Ohio folyó menti kisvárosban, ahol Bill és én családot alapítottunk, nagyon is gyakran fordult elő.
Ebben a városban nem sok lehetőség adódott. A legtöbben alacsony fizetésből éltek, és csak kevesen tanulhattak tovább. Ráadásul abban a korszakban a nők lehetőségei nem csak a régió társadalmi-gazdasági helyzetéből fakadóan voltak korlátozottak. Sok fiatal nő mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásoknak: gyakran a középiskolai szerelmükhöz mentek hozzá, hamar teherbe estek, és sokan rövid időn belül több gyereket is szültek. Ez még „a tabletta” legalizálása előtt történt (így neveztük a fogamzásgátlót akkoriban), és a társadalom egyébként is azt kívánta, hogy a nők menjenek férjhez, szüljenek gyereket és maradjanak otthon. Nem tudom, Maria ezt valóban szerette volna-e, és szerintem ő sem tudta. Fejfájásos panasszal jött el hozzám, ami miatt a díványról sem tudott felkelni egész nap. Magával hozta a két kisgyerekét is. A kisebbet a csípőjén ringatta: a kisfiú sötét tincsei fel-le hintáztak a ritmusra, miközben élénk tekintete az ablakon át kémlelte a világot. A nővére közben a földön mászva indult felfedezőútra a rendelőben. A térde egyre piszkosabb lett, ahogy bejárt minden sarkot, a bennem élő rendetlen kislány pedig büszkén nézte. Ahogyan sok más páciensemet, először Mariát is az életéről kérdeztem.
Elmondta, hogy odavan a divatmagazinokért, és szinte egész nap azokat olvasgatja, miközben egy másik életről álmodozik. Bár Maria nővérei, unokatestvérei és iskolai barátai is mind hasonló helyzetben voltak, és nem is éltek messze, ritkán kereste velük a kapcsolatot, és idővel már ők sem hívták.
– Úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok felkelni – mondta. – Mintha valami rám nehezedne, aztán pedig jön az a szörnyű fejfájás mindennap délután kettő-három óra körül. De akkor már muszáj felkelnem, mert rendet kell raknom és vacsorát főznöm, mire a férjem hazaér.
Ebben a pillanatban a kislány, aki éppen a hátán feküdt az asztal alatt, hirtelen felült, beütötte a fejét és sírni kezdett. Pár másodperc múlva az öccse is csatlakozott hozzá.
Lehajoltam a kislányért, miközben Maria elkezdte ringatni a kisfiát, hogy megnyugodjon, de a rendelő perceken át a sírásuktól volt hangos. Mivel nekem is volt négy gyerekem, jól ismertem a helyzetet, és nem okozott bosszúságot. De ahogy Maria arcára néztem, láttam, hogy teljesen kiborult. A szeme kitágult, az ajka pedig erőltetett mosolyra torzult.
– Shhhh, minden rendben van – suttogta meggyőződés nélkül, ahogy fel-le ringatta a babát, a fiatal szülőkre olyannyira jellemző elkeseredettséggel a hangjában. A gyerekek végül abbahagyták a sírást – és ekkor tört el a mécses Mariánál.
Rám nézett a fiáéhoz hasonló gyönyörű, sötét szemével, amely most könnyben ázott.
– Jaj, dr. Gladys, szörnyű anya vagyok, ugye?
Nem gondoltam, hogy Maria szörnyű anya lenne – azt gondoltam, hogy depressziós.
– Mit csinálnak a gyerekek, amíg maga a díványon fekszik? – kérdeztem.
– Tudja, gyerekek. Képeket nézegetnek a könyvekben. A plüssmackójukat ölelgetik. Nyomogatják a játékaikon a gombokat, amíg valami elő nem pattan belőlük.
– És maga meg se mozdul?
– Nem.
– Biztosan?
Meséltem Mariának a gátról és a csörgedező vízről. Meséltem neki az eső utáni sivatagról. Aztán elmondtam neki, hogy ő is mozog – így vagy úgy. Csak észre kell vennie.
– Arra akarok kilyukadni, hogy maga márpedig mozog, csak bele kell kapaszkodnia ebbe a mozgásba, és hagyni, hogy magával vigye. Ha mást nem is tesz, de lélegzik és lapozgatja a magazint. Próbáljon rákapcsolódni erre a mozgásra, és hagyni, hogy magával ragadja.
Maria értetlenül nézett rám.
– Hogy érti? Lapozzak gyorsabban?
– Nem. Amikor lapoz, lapozzon az egész karjával. A lapozás apró mozdulatát bővítse ki egy nagyobb ívű mozdulattá, amelyhez a karját és a vállát is használja. Azután vigye tovább ezt a lendületet. Álljon fel, sétáljon körbe a lakásban, nézzen ki az ablakon. Lehet, hogy meglát egy pillangót, és elindul felé, vagy észrevesz néhány vadvirágot az udvaron, amelyeket esetleg leszedhetne. Csak ne maradjon ott ülve, megkövülve. Idővel a lelke is elindul majd a teste után. Látni fog valami szépet vagy inspirálót, és újra ráhangolódik a fényre.
Maria szeme összeszűkült, ahogy tovább rugózott a kicsivel a karjában. Látszott, hogy vannak fenntartásai.
– Látja például, hogyan ringatja a kicsit? – kérdeztem, és ő bólintott. – Ringassa magát is, Maria. Magának is legalább annyira szüksége van rá, mint neki. Még ha nem is képes felkelni a díványról, próbálja meg, hogy tud-e ülve ringatózni egy teljes percig, megállás nélkül. Legyen ez az első lépés.
Az ölemben ülő kislány eközben leküzdötte magáról az egyik cipőjét és zokniját, és a lábujjait tanulmányozta. Megfogtam a nagylábujját, és rákezdtem: „– Ez a malac piacra ment – ő pedig örömében felsikkantott, tudva, hogy mi következik. Finoman az ujjam közé fogtam a második lábujját, és sorban haladtam tovább a kislábujjáig. – Ez otthon maradt. Ez kap finom pecsenyét, ez semmit se kap. Ez a kicsi visít nagyot, uiiii, uiiiii, éhes vagyok!” Csak úgy rázkódott a nevetéstől, miközben vele nevetve megcsikiztem a hasát.
Amikor újra Mariára néztem, mosolygott, bár a szemében még mindig látszott a bizonytalanság.
– Nem könnyű anyának lenni – mondtam halkan. Maria bólintott, és újra könnyek szöktek a szemébe.
– De magának is legalább annyira szüksége van ezekre a bolondos kis játékokra, mint nekik. Szüksége van rá, hogy velük nevessen, hogy együtt mozduljon velük – nem azért, mert ettől lesz jó anya, hanem mert ez fogja segíteni a túlélésben. Meg kell találnia a nevetéseket és folytatnia kell a mozgást. Különben az egész élet nem lesz más, csak piszkos pelenkák végeláthatatlan sora.
Maria közelebb hajolt hozzám, én pedig előrébb húztam a székemet. Azután átöleltem, közöttünk a két gyermekével, neki pedig ömleni kezdtek a könnyei.
Tudtam, hogy a helyzete kétségbeejtő, ezért magam is nagyon meglepődtem, hogy a tanácsom elég volt ahhoz, hogy kihúzza őt ebből az állapotból. Maria kimozdult a holtpontról, és lassan újra kapcsolatba került az életenergiájával. Amikor hónapokkal később találkoztunk, már rendszeresen járt játszóterezni az egyik unokatestvérével. Együtt hintáztatták a kicsiket, néha maguk is beültek a hintába, és megosztották egymással az anyaság kihívásait. Idővel Maria elkezdett ruhákat tervezni, így, ha csak a konyhaasztala mellett is, de a kreativitása utat talált magának.
Ma már talán más lehetőségeket vázolnék fel Mariának. Lehet, hogy egy hasonló helyzetben lévő páciens pszichoterápiás vagy gyógyszeres segítséggel tudna kimászni a gödörből. Ha a fejfájását migrénként vagy cluster fejfájásként diagnosztizálták volna, célzott gyógyszeres kezelés is segíthetne. Elkezdhetne edzőterembe járni, hogy beinduljon az endorfintermelődés, ahelyett, hogy csak ringatózik vagy a környéken sétál. Mégis, hiába érhető el napjainkban több lehetőség, azoknak a megragadásához is meg kell mozdulni – fel kell ébreszteni magunkban az életerőt, hogy segítséget tudjunk kérni. És a házban való járkálás vagy egy kisbabával való csip-csip-csókázás is jobb, mint dermedten ülni a díványon.
A depresszió alattomos. Lopakodva tör be az életünkbe, akár egy vírus. Észrevétlenül kúszik át az ajtó alatt, és mire észrevesszük, már teljes erővel jelen van, mi pedig nem tudjuk, mihez kezdjünk vele. Ilyenkor egyszerű módokat kell találnunk arra, hogy újra ráhangolódjunk az életünkre.
Nehéz lehet megmozdulni, amikor depressziósak vagyunk. Akkor is, amikor nagy fájdalmat élünk át. De a depresszióhoz kapcsolódó lelki fájdalom nagyon hasonlít a testi fájdalomhoz, és a megoldás fontos része gyakran ugyanúgy a mozgás, bármennyire is fájdalmas.
Egy másik páciensem, Suzy, reumatoid artritiszben szenvedett, és minden napja a fájdalom jegyében telt. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy várandós, de én aggódtam, hogy még több szenvedés vár rá, különösen a szülés során. Az ízületei eleve gyulladtak voltak, és a terhesség különösen megterheli őket, mivel olyan hormonok szabadulnak fel, amelyek miatt azok még jobban meglazulnak, kitágulnak. Szüléskor pedig csak tovább nő a hormonok mennyisége és a nyomás. Tudtam, hogy a vajúdás az egyik legerősebb fájdalom, amelyet egy nő élete során megtapasztalhat – és hogy ez különösen igaz lehet egy reumatoid artritiszben szenvedő ember esetében. Suzy beavatkozás és gyógyszerek nélkül szerette volna megélni a szülést, én azonban aggódtam, hogy ez hogyan lesz lehetséges számára.
Az a megtiszteltetés ért, hogy jelen lehettem Suzy szülésénél. Ahogy minden vajúdó nő, ő is nagy fájdalmat élt át, és tudtam, hogy az övé a legtöbbekénél is erősebb volt. Ám abban a különleges átjáróban, amely a két világ – az anyaméh és a külvilág – között húzódik, a mély, egyetemes tudásból merítve, amelyhez a nők vajúdás közben olyan gyakran tudnak kapcsolódni, Suzy mintha pontosan tudta volna, mit kell tennie. Valami ősi dolog zajlott le a szemem előtt. Ez a csodálatos teremtés, aki már megszokta a krónikus fájdalommal való együttélést, valahogy képes volt megengedni magának, hogy a fájdalom mozdítsa a testét. Már nem küzdött ellene, hanem teljesen átadta magát neki. Ahogy egymás után jöttek az összehúzódások, a maguk kegyetlen gyötrelmével, ő egész testében átadta magát nekik. Láttam, hogy a mozdulatai lassan ritmusba rendeződnek, majd tánccá alakulnak. Mezítláb keringett körbe a helyiségben, lágyan ringatva a csípőjét, mint egy ősi istennő, mint egy nő, aki birtokában van a tudásnak. Soha nem fogom elfelejteni a látványt, ahogy ez a hihetetlen asszony végigtáncolta a vajúdást, és együtt mozogva a fájdalommal, világra hozta a kislányát. A fájdalom természetesen nagyon is valóságos volt, ő azonban nem kapaszkodott bele. Engedte, hogy átmeneti legyen, és ezáltal utat nyitott a mély örömnek. Az átmeneti fájdalom átalakult valami felemelő, transzcendentális boldogsággá, amikor az egészséges és szeretetteli vajúdás végén a kezében tartotta a gyermekét.
Teljes áhítattal húzódtam háttérbe. Bár életem során több száz, ha nem több ezer szülésnek voltam tanúja, ez a csoda mindig újra lenyűgöz.
Suzy valami önmagánál sokkal hatalmasabbhoz kapcsolódott – a generációkon átívelő női bölcsességhez.
Tudományos kutatások is igazolják, hogy a mozgás sokféle krónikus fájdalom esetén segít.9 Biztosítja az ízületek kenését és egészséges működését. Megakadályozza az izmok leépülését, így azok képesek megtartani a szalagokat és a csontokat. Javítja a vérkeringést. És ami a legfontosabb: segít elterelni a figyelmünket a fájdalomról.
Hogyan mozoghatunk hát, ha fájdalmat érzünk? Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, a válasz meglehetősen egyszerű: a fájdalom ellenére is mozogni kell. Persze vannak kivételek – például gerincsérülés vagy csonttörés esetén –, de a legtöbb esetben valamilyen mozgás lehetséges, még akkor is, ha a fájó testrészt nyugalmi állapotban kell tartani. A mozgás pedig a depresszió ellen is hatékony segítség, amely gyakran csak tovább fokozza a megrekedtség érzését.
A félelem az egyik fő oka annak, hogy fájdalom esetén nem merünk mozogni: nem akarunk még több fájdalmat érezni. Mivel azonban az élet folyamatosan mozgásban van, a mozgás mindig jelen van. Ha fájdalmaid vannak, kezdd a légzésed elmélyítésével. Figyeld meg, hogyan emelkedik és süllyed a hasad és a mellkasod. Engedd, hogy a tested a légzés ütemére mozduljon, és hagyd, hogy a mozgás fokozatosan kiteljesedjen. Talán észreveszed, hogy eközben a fájdalom hullámzik, hol felerősödik, hol elcsitul. Megtapasztalhatod azt is, hogy bizonyos irányú vagy jellegű mozgás elviselhetőbbé teszi az érzést. Sőt, talán még vágyni is kezdesz rá, hogy felállj és lendületesebben mozogj. Csak kövesd ezt a belső késztetést, és figyeld meg, mi történik. Ki tudja? Még az is lehet, hogy elkezdesz táncolni.
Ha krónikus fájdalommal élsz, azt fogod tapasztalni, hogy idővel szokássá válik a fájdalom ellenére való mozgás. Ha hajlamos vagy a depresszióra, megtanulhatsz mozgással elébe menni a kezdődő depressziós epizódoknak. Van, hogy testi oka van a fájdalomnak: egy régi sérülés vagy örökölt neurokémiai folyamatok, amelyek hangulatingadozásokhoz vezetnek. Máskor viszont a múltban átélt élmények és a feldolgozatlan érzelmek okoznak megrekedést. Ezért fontos beszélnünk a testet leginkább megbénító érzelem, a szégyen szerepéről.