A szégyen az egyik legnehezebben elengedhető érzelem. Sokan élik le a fogságában az életüket. Különösen gyötrelmes lehet a mélyen gyökerező szégyen – az olyan helyzetek, amelyek újra és újra megismétlődnek, akárhogy is szeretnénk elkerülni őket. Semmi sem facsarja ki jobban az életerőnket, mint a szégyen.
Előbb-utóbb mindenki megtapasztalja a szégyen érzését. Én például valami rejtélyes okból hajlamos vagyok megcsúszni és elesni a színpadon. Nagyon ciki, de megtörténik! Bár ezekre az esetekre visszagondolva még mindig kicsit összeszorul a gyomrom, megtanultam humorral szemlélni ezt a dolgot. Mintha ez kihúzná a kínos helyzetek méregfogát. Általános iskolás voltam, amikor először estem hasra közönség előtt. Büszke voltam, hogy én játszhattam a főszerepet A béka átugrotta a tavat című mesejátékban. Ott álltam a zöld jelmezemben, felkészülve a nagy pillanatomra: ahogy diadalmasan átugrok egy vízzel teli mosogatótál felett. Mindenki engem nézett. De ugrás közben valami félresikerült, és először csak hallottam, aztán éreztem is, ahogy fröccsen alattam a víz. Ott ültem a mosogatótálban, mindenki kacagott, a zöld festék pedig elkezdett kioldódni a békajelmezemből a vízbe. Megdermedtem a megalázó helyzettől, és hisztérikusan zokogni kezdtem.
Később, amikor a testvéreim a vacsoraasztalnál elmesélték a történetet, anyám úgy gondolta, ez egy tanulságos helyzet. Megvárta, amíg abbahagyják a nevetést, majd ezt mondta:
– Rendben, srácok, most, hogy kinevettétek magatokat, családként mit tehetünk Gladee-ért, hogy ha legközelebb kellemetlen helyzetbe kerül, inkább együtt nevethessen az emberekkel, ahelyett, hogy rajta nevetnének?
Ezt mélységes szeretettel és együttérzéssel mondta – az én szégyenkezésem és a helyzet abszurditása miatt. Nem szégyenített meg azért, mert sírtam, de a bátyáimat sem szégyenítette meg azért, mert nevettek. És végül is a kérdése magában foglalta a választ. Amikor sikerül elengedni annak a szégyenét, hogy éppen mi kötöttünk ki a vízben, felismerjük, amit mindenki más tud: valójában tényleg elég vicces egy olyan előadáson részt venni, amelynek a címe A béka átugrotta a tavat, és végignézni, ahogy ez az ígéret nagy toccsanással a mosogatótálban végzi. Ha hagyjuk, hogy a szégyenérzet oldódjon bennünk, gyakran valami mássá alakul – ebben az esetben például nevetéssé.
Ez a lecke jól is jött, mert úgy alakult, hogy ez csak az első volt a sok színpadi esésem közül. Az egyetemen felvettem tantárgyként az alapfokú retorikát. Mindenkinek ki kellett állnia, és bemutatkoznia a többieknek. Ideges lettem, mert már eleve eléggé különböztem a többi lánytól, hiszen csak nemrég költöztünk Indiából Ohióba. Ahogy elindultam a katedrához, megbotlottam a lépcsőn, és fenékre estem. A földet érésem robaja előtt két másik hangos zaj is visszhangot vert a teremben: a fejem koppanása az asztalon, és a szoknyám reccsenése, amint egészen térd fölöttig szakadt, ami akkoriban eléggé merésznek számított. Visszaemlékezve anyám tanítására, gyorsan összeszedtem magam, és elengedtem a szégyenérzetemet. Majd a még mindig döbbent társaságra nézve így szóltam:
– Előadóként az első feladatunk a közönség figyelmének megragadása. Én Gladys Taylor vagyok, és remélem, élvezték a műsort!
A többiek nevetésben törtek ki – ahogyan én is.
Az élet folyamatos mozgásban van: felismerjük, hogy mi az, ami nem működik, és elengedjük, hogy lássuk, mi más van még. Ebben a helyzetben, amikor elengedtem a hibám miatt érzett szégyent, megláttam a belőle fakadó humort. Ez a humor tiszta örömet hozott nekem, amihez egyáltalán nem fértem volna hozzá, ha beleragadok a szégyenérzetembe. Először is meg kellett bocsátanom magamnak, hogy hibáztam. Ezzel újra utat nyitottam az energia áramlásának.
Pontosan ezt akarta megtanítani nekem az édesanyám. Amikor ott ültem sírva a vízzel teli edényben, nem azért sírtam, mert elestem – mozgékony gyerek voltam, állandóan estem-keltem. Azért sírtam, mert azt gondoltam, nem lett volna szabad elesnem, és emiatt szégyelltem magam. Emlékezzünk csak vissza Mariára és Suzyra, akikről az előző fejezetben volt szó. A színpadon tapasztalt bénító szégyenérzetem hasonló volt Maria félelméhez, hogy talán nem elég jó anya. Ugyanakkor rámutat arra is, amit Suzy nem tett vajúdás közben: nem üldögélt az ízületi gyulladása és a fájdalmas vajúdás miatt aggódva, és nem azon lamentált, hogy vajon mi a rossz az adott helyzetben. Ez elvonta volna a figyelmét arról, amit tennie kellett: világra hoznia a gyermekét. Egyszerűen mozogni kezdett, és hagyta, hogy az élet, a szeretet – sőt, még a nevetés is – átáramoljon rajta.
Anyám arra tanított, hogy nevessek, amikor szégyent érzek, mert a nevetés titokzatos hatása, hogy képes áttörni a fájdalmon. A test szintjén a nevetés nagyon fontos szerepet tölt be: szó szerint csiklandozza a mellékveséket. A rekeszizom közvetlenül a mellékvesék fölött helyezkedik el, ahol a reakcióink gyökereznek: a félelem és a düh, a közöny és a gyűlölet. Amikor nevetünk, a rekeszizom megfeszül és elernyed. Ez egyfajta könnyed rázkódást ad a mellékveséknek, amire szeretek csiklandozásként gondolni. – Hahó! – mondja ilyenkor a szervezet – stresszes vagy? Zaklatott? Talán szeretnél elengedni valamit? Tapasztalataim szerint a mellékvesék általában hálásan fogadják ezt a meghívást a megkönnyebbülésre és elengedésre.
Emberi lényként a szégyen az egyik legmakacsabb érzelmünk. A vacsoraasztalnál azonban anyám megmutatta nekem, hogy a szégyenérzetembe való bezárkózás helyett kereshetek egy mozgásban lévő érzelmet, és annak a hátán kilovagolhatok a szégyenérzetemből.
Ha valaki azt hinné, hogy a kor előrehaladtával az olyan érzelmek, mint a zavar és a szégyen eltűnnek, azt ki kell ábrándítanom. Még százkét évesen is van lehetőségem gyakorolni a kínos pillanatok elengedését. Így volt ez például a kilencvenkilencedik születésnapomon is. Akkoriban még vezettem, és beugrottam a boltba, hogy vegyek pár dolgot. Visszatérve az autóhoz, felemeltem a teli bevásárlótáskát – pont úgy, ahogy egy kilencvenkilenc éves nőtől ez várható: lassan. Erre odajött hozzám egy idősebb úriember, hogy segítsen.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Köszönöm, de nem kell – válaszoltam.
– De tényleg szívesen segítek. Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom. Nyolcvanhat éves vagyok! – fejezte be büszkén.
Valami bosszantott az egészben. Nem tudom miért, de így volt. És valahogy egyszer csak kibukott a számon a csípős válasz:
– Hm. Hát, én meg kilencvenkilenc!
És kihívóan a szemébe néztem. A válaszom kissé meglepte. Aztán mondott még valamit barátságos hangon, majd elsétált. Lecsuktam a csomagtartó tetejét, beültem a vezetőülésbe, és nagyon dühös voltam magamra. Miért kellett ilyen undokságot mondanom? Miért éreztem úgy, hogy versenyeznem kell vele? Csak segíteni akart! Kezdesz mogorva öregasszonnyá válni, Gladys, gondoltam magamban. Annyira feldúlt voltam, hogy be sem tudtam indítani az autót.
Aztán eszembe jutott: mi ennek a helyzetnek a vicces oldala? És hirtelen megláttam: két idős ember megharagszik egymásra egy szupermarket parkolójában. Hiszen ez vicces! Egy öregasszony kis taknyosként kezel egy nyolcvanhat éves férfit. Ez is vicces! Minél többet gondolkodtam a helyzeten, annál inkább olyannak tűnt, mint egy vígjátéki jelenet: két morcos öregember vitatkozik egy teli bevásárlótáska fölött. Addig ültem az autóban a mellékveséimet csiklandozva, amíg meg nem fájdult a hasam a nevetéstől. Az egész már túl abszurddá vált ahhoz, hogy kínos legyen. Elengedtem a szégyent és a megbánást, és nevettem egyet.
Arra biztatlak, hogy amikor legközelebb elszégyelled magad valami miatt, amit teszel, próbáld megkeresni a humoros oldalát a helyzetnek. Mi volt benne vicces? Mi volt meglepő, bolondos vagy egyszerűen csak nevetséges? Ha valaki látta volna, mi válthatott volna ki benne nevetést? Meg fogsz lepődni, milyen gyakran kínálkozik humoros értelmezés, ha keresi az ember.
Ez a trükk jól működik a fentihez hasonló, kisebb fajsúlyú helyzetekben. De hogyan engedhetjük el a múltbeli nagyobb döntéseinkkel kapcsolatos negatív érzéseinket, legyen szó megszakadt kapcsolatokról, rosszul kezelt pénzügyekről vagy hibásnak bizonyult karrierválasztásról?
A megrekedt helyzetből való kimozdulás része, hogy megbocsássunk magunknak mindazért, amit a múltban nem tudtunk megtenni, vagy nem tudtunk jobban tenni.