Életünk során sokan küszködünk azzal, hogy beleragadunk egy gondolatba vagy egy élménybe. Amikor igazán nehéz eseményekkel nézünk szembe, azokat fel kell dolgoznunk, és gyakran érezzük úgy, mintha egész lényünk csak arra összpontosítana, hogy átvészeljük ezeket. De néha megrekedünk ebben a feldolgozási folyamatban. Egyszerűen nem vagyunk képesek továbblépni. Nagyon vékony a határvonal aközött, hogy továbblépünk vagy a szőnyeg alá söpörjük a problémát, de úgy hiszem, mindannyian tudjuk, milyen érzés az egyik és milyen a másik. A legtöbben tisztában vagyunk azzal, amikor egy belső folyamat elakad. Ilyenkor rágódunk, körbe-körbe járnak a gondolataink, vagy szinte kínozzuk magunkat egy olyan emlékkel, amelyet sehogy sem tudunk elengedni. Ez akkor történik meg, ha valami, amit szerettünk – egy kapcsolat, egy karrierút vagy egy projekt – véget ér, és elkezdjük a veszteségünket siratni ahelyett, hogy új dolgokat építenénk a helyébe. Ilyenkor néha gyors elengedésre van szükségünk. Rá kell néznünk arra, ami már nem szolgál minket, és egyszerűen elengednünk.
A legtöbben azt is ismerjük, milyen érzés szembesülni valamivel, ami egyáltalán nem lesz a javunkra. Az életre való nyitottság néha azt jelenti, hogy el kell fordulnunk azoktól a dolgoktól, amelyek nem tesznek jót nekünk. Egy kedves, de határozott „köszönöm, nem”, és már mehetünk is tovább az utunkon.
Édesanyám tökéletesen értette ezt az elvet. Margaret és én már idős hölgyek voltunk, amikor egy nap egymásra nézve észrevettük, hogy beszéd közben viccesen gesztikulálunk a kezünkkel. Finoman magunk elé emeljük a kezünket tenyérrel felfelé, az ujjakat lazán tartva. Azután elkezdünk hullámzó mozdulatokat tenni a kezünkkel, le és vissza, mintha virágszirmokat szórnánk az alattunk lévő folyóba. Mi a szösz lehet ez? – csodálkoztunk. Kitől ered ez a mozdulat?
Aztán egyszerre jutott az eszünkbe: anyánk csinálta ezt.
Ő volt az, aki így intett a kezével, és azt mondta, „Kutch par wa nay”, ami hindu nyelven azt jelenti: „Nem számít”. Így tanított minket az elengedésre. Számára ez egy természetes mozdulat volt. Ez tette lehetővé számára a hatalmas kihívásokkal való szembenézést anélkül, hogy beengedte volna őket a lénye mélyére; elengedte azt, ami nem működött, újra arra fordította a figyelmét, ami fontos volt a számára, és továbblépett. Anyám soha nem volt durva vagy érzéketlen; mélyen együttérző volt. Ugyanakkor fontos feladata volt a világban, és a kutch par wa nay elve tette lehetővé számára, hogy ezt a feladatot teljesítse.
Életem során én is nagyon hasznosnak találtam ezt a gyakorlatot. Már jóval azelőtt alkalmaztam, hogy Margaret és én tudatosítottuk volna, mi is ez. Amikor felismertem, hogy valami nem szolgál engem, leengedtem a kezem, kinyitottam a tenyeremet, és egy lágy mozdulattal jeleztem az elengedést. Most, hogy ez a gesztus már tudatos, azt is felismertem, milyen sok erőt ad az a tudat, hogy amikor valami közeledik felém, én döntöm el, beengedem-e az életembe. És ha ez valami olyasmi, amit nem szeretnék, tudatosan visszaküldhetem azt az energiát oda, ahonnan jött. Nem szorítom rá az ujjaimat, nem engedem, hogy a kezemben ragadjon. Felismerem, hogy az univerzum mozgásban van, és visszaengedem, mint virágszirmokat a folyóba.
Úgy tűnik, mindig akad lehetőségem a kutch par wa nay gyakorlására. Akkor is szeretem alkalmazni, amikor olyan érzelmekkel találkozom, amelyeknek az átélésére nincs szükségem, és át akarom alakítani őket. Különösen hatékony a megbánás esetében.
Életem során számos döntésemet megbántam, vagyis sok lehetőségem volt gyakorolni az önmagamnak való megbocsátást. Megbántam, hogy kimondtam dolgokat, megbántottam embereket vagy egy adott módon cselekedtem. Megbántam néhány véleményt is, amelyet korábban vallottam. De nem vagyok hajlandó őrizgetni a megbánásomat.
Az elmúlt egy évszázadban jelentősen bővült a tudásom – ahogy remélem, a tiéd is folyamatosan gyarapszik életed során. A véleményem is sok mindenről megváltozott. Ez az élet természetes velejárója.
Van, amiről korábban úgy hittem, helyes, és most azt gondolom, tévedtem. Akármilyen erős hiedelmeid is vannak jelenleg, ha több mint száz évig élsz, biztos vagyok benne, hogy te sem fogsz egyetérteni minden mostani véleményeddel. Az egyik legnagyobb belső küzdelmem a munkámhoz kapcsolódik. Ez több száz olyan nőt és gyermeket érint, akik rám voltak bízva életük legsérülékenyebb pillanataiban.
Amikor annak idején megtanultam, hogyan kell szülést levezetni, a szakmai álláspont az volt, hogy a nőket bódítani kell, hogy ne érezzék a vajúdás fájdalmát. Mivel azonban a nő így nem volt képes kitolni a gyermeket, az orvos fogóval húzta ki belőle.
Én is így szültem meg az első két gyermekemet, mint ahogy sok más babát is fogóval segítettem a világra, és igazából egész jó voltam benne. Azért tettem ezt, mert azt tanították nekem, hogy ez a módszer igazi áldás a nők számára, akik előtte évszázadokig elviselhetetlen fájdalmak között szültek. Akkoriban ez együttérző, nőközpontú hozzáállásnak tűnt. Ma már azonban úgy látom, hogy nagyon kegyetlen módja a gyermekek világra segítésének – ráadásul teljesen szükségtelen is.
Ma is támogatom azokat a nőket, akik fájdalomcsillapítást kérnek a szülés során, de kifejezetten helytelennek tartom azt mondani egy nőnek, hogy nem képes önállóan megszülni a gyermekét. Ma már értem a szülés folyamatának erejét és jelentőségét, és függetlenül attól, hogy végül mennyi beavatkozásra van szükség, soha nem javasolnám a nők rutinszerű bódítását. Ezenfelül úgy gondolom, hogy egy újszülött számára traumatikus élmény lehet, ha a fejénél fogva húzzák ki.
Visszatekintve akár hibáztathatnám is magam az ily módon levezetett szülésekért. Azért is, hogy az első két gyermekemet így hoztam a világra. A később született gyermekeimnél már nem ezt a módot választottam.
Ez azonban messze túlmutat a szüléseken: hibáztathatnám magam azért is, hogy milyen ételekkel tápláltam a gyerekeimet, amelyeket akkor egészségesnek gondoltam; hogy milyen véleményeket képviseltem, amelyeket ma döbbenetesnek tartok; vagy hogy mi mindent ejtettem ki a számon, amit ma legszívesebben visszaszívnék. De ehelyett mondhatom azt, hogy „Kutch par wa nay”, és gondolhatok arra, hogy amikor már bővült a tudásom, másképp cselekedtem. Többnyire a tőlem telhető legjobbat tettem az adott pillanatban rendelkezésemre álló források alapján. A döntéseim hátterében szeretet volt, és úgy döntöttem, hogy megbánás nélkül fogok élni. Mindenki szembesül a megbánás érzésével – a kérdés az, hogy mennyi ideig ragaszkodunk hozzá.
Abban a kis ohiói városkában egyszer egy apának kellett segítenem, aki véletlenül majdnem megölte az újszülött gyermekét. Matthew talán húszéves lehetett, a felesége, Connie még fiatalabb. Én kísértem végig Connie várandósságát, és tudtam, hogy közeleg a szülés időpontja. De ahogy a környéken szokásos volt, már jó ideje vajúdott, mire hívtak, és nekem is időbe telt, amíg odaértem.
Sok volt akkoriban a tennivaló. Amikor megnyitottuk a praxist, hat háziorvos volt a városban, de a többiek szép lassan nyugdíjba vonultak, és végül csak ketten maradtunk. Aztán Billt behívták szolgálni a koreai háborúba. Így egyedül kellett ellátnom közel kilencezer pácienst, miközben négy gyereket is neveltem. Épp egy másik beteget kezeltem, amikor hívtak, és nagyjából egy órába telt, mire végeztem, és eljutottam Connie-ék dombok mögött megbújó otthonába.
Matthew pánikhangulatban nyitott ajtót.
– Dr. Gladys, Connie már megszülte a babát, és ömlik belőle a vér!
– Kiből ömlik a vér? – kérdeztem, miközben kapkodva próbáltam levenni a kesztyűmet és a kalapomat, és az orvosi táskámmal a kezemben száguldottam végig az előszobán. – Connie-ból vagy a babából?
– Hát, mindkettőből – mondta holtsápadtan –, de a baba miatt aggódom jobban. Elvágtam a köldökzsinórt, ahogy kellett, de csak ömlik a vér!
Berontottam a hálószobába, ahol Connie ült a rémülettől falfehéren, egy kis csomaggal a karjában. Az ágynemű csupa lucsok volt a szülés után, az éjjeliszekrényen pedig egy nyitva maradt olló hevert. Lehajoltam a babáért, és láttam, hogy a takaró tiszta vér. Senki nem szólt egy szót sem, miközben óvatosan visszahajtottam a textilt. A baba hasát vér borította – az ömlik belőle valóban jó kifejezés volt, ugyanis a köldökzsinórt pont a hasa fölött vágták el. Az újszülött ugyanolyan néma volt, mint a szülei, amitől a hideg futott végig a hátamon.
Normális esetben elszorítjuk a köldökzsinórt, mielőtt elvágjuk, úgy másfél centire a köldöktől. Ez segít a köldökzsinórban lévő artéria lezárásában, ami addig a kicsi vérellátását biztosította. Pár napig van ott egy csúnya csonk, ami idővel leesik. Ráadásul általában nem szükséges azonnal elvágni a köldökzsinórt. Matthew azonban, akiben a kislánya világra segítését követően túltengett az adrenalin, és nem tudta, mi a következő teendő, elvágta, méghozzá a saját köldökét véve alapul, közvetlenül a bőr fölött.
Benyúltam az orvosi táskámba, elővettem egy kis fogót, amelyet érszorítónak hívnak, és gyorsan fertőtlenítettem. A baba rengeteg vért veszített, nem volt vesztegetni való idő. Matthew és Connie visszafojtott lélegzettel kapaszkodott egymásba, ahogy letérdeltem az ágy mellé, és próbáltam kitapintani a köldökartériát. Mélyen belül volt, és az újszülött felsikított, ahogy a sebhez értem, ami kétségbeesett visítássá fokozódott, miközben az érszorítómmal próbáltam kitapintani az eret. Aztán egyszer csak elcsendesedett, amitől még jobban megijedtem. Olyan gyenge volt a vérveszteségtől, hogy már sírni sem tudott. Perceknek tűnő, gyötrelmesen hosszú időbe telt, mire végre megtaláltam és megragadtam az artériát, miközben a baba először üvöltött, aztán zihált, de végül sikerült, elszorítottam – és megmentettem az életét.
Később Matthew bocsánatot akart kérni, de azonnal leintettem.
– Matthew, maga azt tette, amit a rendelkezésére álló információ alapján tudott – mondtam kedvesen, de határozottan. – Ne pazarolja az energiáját önostorozásra: a feleségének és a gyermekének szüksége van most magára. Természetesen baleset volt. Honnan is tudhatta volna? Nincs értelme utólag marcangolnia magát valami miatt, amin már nem lehet változtatni.
Majd leengedtem a tenyerem a föld felé, és azt mondtam:
– Engedje el. A lánya él, és rendbe jön. Csak engedje el.
És igazam volt. Még évekig kapcsolatban maradtam a családjukkal, és a kislánnyal tényleg minden rendben volt.
Az évek során sokszor jutott eszembe a fiatal, rettegő apa, aki egyedül segítette világra a gyermekét ott fenn, a dombok között. Imádkoztam érte, hogy a hibája ne kísértse őt, mert komolyan gondolom, amit mondtam: nincs értelme ostorozni magunkat valamiért, amin már nem lehet változtatni. A legjobb, amit tehetünk, hogy elengedjük, és továbblépünk.
Nem tudom, te milyen hibákat követtél el a múltban, de javaslom, hogy gondolj arra: te is a tőled telhető legjobbat tetted azzal a tudással, ami akkor a rendelkezésedre állt. Ha azon kapod magad, hogy megbánásban élsz, próbáld meg elcsípni ezt az érzést, és arra fordítani a figyelmedet, ami mozgásban van. Nagyjából jól alakultak végül a dolgok? Ha igen, légy hálás! Van bármi vicces a dologban? Ha igen, nevess rajta! Okosabb lettél azóta? Ha igen, örülj neki, hogy most már tudod, amit akkor nem, és alkalmazd ezt a tudást, amikor lehetőséged nyílik rá! Tegyél meg mindent azért, hogy el tudd engedni a megbánást – bocsáss meg magadnak, és ha szükséges, kérj bocsánatot, akitől kell, hogy továbbléphess az életeddel.
Néha tényleg elég annyi is, hogy ki tudjuk mondani: „Kutch par wa nay” – nem számít! De előfordulhat, hogy azért ragaszkodunk a megbánás, a fájdalom vagy az elakadás érzéséhez, mert van bennünk egy olyan belső blokk, amelyet előbb fel kell oldanunk.