Legyen szó az életünkről vagy az egészségünkről, van, hogy csak akkor történhet meg a gyógyulás, ha eltávolítunk egy valós akadályt. Mélyen belül sokszor pontosan tudjuk, amikor ez a helyzet – amikor egy bizonyos étel, amelyet fogyasztunk, egy kapcsolat, amelyben benne vagyunk, vagy életünk valamely visszatérő mintázata egyszerűen kiiktatásra szorul. Sok esetben pusztán egy hiedelemről van szó. Így volt ez a páciensem, Shanti esetében is.
Shanti várandós volt, és háborítatlan szülést szeretett volna. Tapasztalt spirituális gyakorlóként sokat meditált, és komoly belső munkát végzett, hogy felkészítse magát a szülésre. A gond csak az volt, hogy egyáltalán nem törődött azokkal a fizikai gyakorlatokkal, amelyeket én és a szülésznő, Barbara Brown javasoltunk neki. Amikor eljött a szülés ideje, Shanti méhszája mindössze egy centiméternyire tágult ki. Ez messze nem volt elegendő ahhoz, hogy megkezdődjön a kitolási szakasz, én pedig többórányi vajúdás után aggódni kezdtem, hogy lassan túl fáradt lesz a folytatáshoz.
Shanti teljesen elzárkózott az ötleteinktől, ugyanúgy, ahogy bármilyen beavatkozástól is. Finoman szólva olyan ember volt, aki mindenképpen a maga módján szereti csinálni a dolgokat. Egy ponton megfogalmazódott bennem, hogy az elméje ugyanolyan zárt, mint a méhszája. Nagyon szerettem volna segíteni, de frusztrált lettem, ezért úgy döntöttem, járok egyet. Kimentem a szobából pár percre, hogy összeszedjem a gondolataimat, amíg Barbara, a szülésznő vele maradt. Ahogy fel-alá járkáltam a házban – ügyelve, hogy ne legyek hallótávolságon kívül, ha esetleg probléma merül fel –, azt vettem észre, hogy ez a kérdés kavarog bennem: Merre halad most az élet? Hol tudok együtt mozdulni azzal, ami már elkezdődött?
Barbara közben rájött valamire, ami nekem nem jutott eszembe. Tudta, hogy Shanti a spirituális élete részeként szívesen énekel mantrákat, ezért javasolta, hogy énekeljenek együtt. Az előszobában állva hallottam, ahogy elkezdenek kántálni. „Nyílj meg, lótusz, lótusz, nyílj meg. Nyílj meg, lótusz, lótusz, nyílj meg.” Barbara ott érintette meg Shantit, ahol nyitott volt. Felismerte a blokkot, ezért ahelyett, hogy az elzáródásra összpontosított volna, inkább a spiritualitás felől indította el az energiaáramlást, és ennek hatására indult meg a testi változás is: elkezdett megnyílni a méhszáj. Azonban hiába történt meg teljesen a tágulás, Shanti nem akart nyomni. Barbara ekkor egy másik mantrát vett elő, melynek a szövege „lefelé és kifelé” volt – és pár nyomás után megjelent a kisbaba feje. Nem sokkal később Shanti egy egészséges újszülöttet tartott a karjában – aki kívánságának megfelelően teljesen orvosi beavatkozás nélkül jött a világra.
Ahogy már beszéltünk róla: amikor elakadunk, meg kell keresnünk a gát mellett csordogáló vizet.
Shanti esetében ez a spirituális gyakorlat volt, amelyet már ismert és szeretett csinálni. Ez tette lehetővé, hogy a dolgok megmozduljanak. Erre a mozdulatra már képes volt rácsatlakozni, és a blokk oldódni tudott.
Máskor az előttünk álló akadály eltávolítása nagyobb változást igényel. A barátnőm, Elisabeth Kübler-Ross éveken át küzdött azért, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy ő szeretné, végül felismerte a saját gátját: elengedte a harcot, és az ország másik felébe költözött.
Elisabeth és én évek óta ismertük egymást kollégaként. Sok szempontból hasonló volt a hátterünk. Ő Svájcban született, és a gyásszal kapcsolatban végzett úttörő kutatásokat, amelyek eredményét publikálta is. 1969-ben jelent meg A halál és a hozzá vezető út című könyve, amelyet a mai napig újra kiadnak. Ebben írja le a gyász öt fázisát, amelyeket nem fix sorrendben, de általában mind végigélünk, amikor veszteség ér minket.
Az 1980-as években Elisabethet mélyen megrendítette az AIDS-betegek tragikus halála. Az akkoriban csak AIDS-válságként emlegetett jelenségben érintettek erős megbélyegzéstől is szenvedtek, mivel sokan közülük homoszexuális férfiak voltak. Az AIDS megjelenésekor azonban sok gyermek is megfertőződött, például vérátömlesztés útján, HIV-pozitív anyától való születés során vagy szexuális visszaélés következtében. Elisabeth elhatározta, hogy hospice központot nyit ezeknek a gyerekeknek Virginiában, a saját újonnan vásárolt vidéki otthona közelében. Sokan közülük szülői gondoskodás nélkül maradtak, mivel a saját családjuk is elhagyta őket, amit Elisabeth teljesen elfogadhatatlannak talált.
A környékbeli lakók közül azonban egyesek annyira homofóbok voltak, hogy még ezekkel a gyerekekkel sem tudtak együtt érezni. Azt gondolták, hogy az AIDS és a homoszexualitás egy és ugyanaz, és attól tartottak, hogy nyíltan homoszexuális emberek költöznének Virginiába, felforgatva az ott élő konzervatív közösség életét. Mások egyszerűen csak nem akarták elkapni a HIV-vírust, és nem voltak tisztában azzal, hogy hogyan terjed. Elisabeth küzdött a hospice-központ megnyitásáért, de végül veszített – a közösség pedig soha nem bocsátotta meg neki, hogy velük szembeszállva képviselte értékeit.
Emlékszem, ahogy beszélgettünk erről – forrt benne a düh, hogy a közösség meghiúsította a hospice-os terveit. Felháborította az emberek homofóbiája, ez a mindkettőnk számára érthetetlen előítélet, és még abszurdabbnak érezte, hogy a félelem és a gyűlölet a beteg gyerekekre is kiterjedt, akiknek semmi közük nem volt a homoszexualitáshoz. Ennek ellenére Virginiában szeretett volna maradni: eltökélte, hogy megtalálja a helyét abban a közösségben, sőt, akár élére állhat azoknak a haladó gondolkodóknak, akik szívesen költöznének oda.
Ekkor fura dolgok kezdtek történni, és Elisabeth úgy érezte, valaki célba vette őt. Pár évvel a hospice-központ meghiúsult terve után a félelme beigazolódott. Először betörtek az otthonába és a rendelőjébe, később pedig lövedéknyomokat talált az oktatóközpontjához irányító táblán. Ezután egy éjszaka, amikor nem volt otthon, valaki besurrant a birtokára, megölte a szeretett lámáját és felgyújtotta a házát. Porig égett.
Elisabeth összetört. Bár korábban megpróbálta figyelmen kívül hagyni a közösségből felé áradó ellenségességet, tudta, hogy eljött az idő a távozásra. Ott, ahol élt, túl nehéz volt a saját életét élnie – gyászfeldolgozó műhelyeket vezetni és támogatni a számára fontos társadalmi ügyeket. Elege lett abból, hogy folyton bizonygatnia kell: ő valójában nem is olyan más és nem olyan ijesztő, ezért eladta a birtokát, és Scottdale-be költözött.
Ezt a történetet talán értelmezhetnénk úgy is, mint tragikus visszavonulást az ellenségesség elől. De én nem így láttam, és Elisabeth sem. Bár fájt a szíve, és dühös volt azokra, akik elüldözték őt, valójában nem menekült előlük: bátran úgy döntött, hogy jelnek veszi a pillanatot, amikor mindent elveszített – jelnek arra, hogy valami jobb vár rá valahol máshol. Mivel éppen úton volt, amikor a háza leégett, mindene, amije maradt, elfért egy bőröndben. Úgy gondolta, él az újrakezdés lehetőségével: újjászületik, és kihozza a legjobbat ebből a nehéz helyzetből.
Van, hogy odaköltözöl valahova, és rájössz, hogy nem a megfelelő helyen vagy. Néha az álommunkád rémálommá válik. Előfordulhat, hogy egy kapcsolatot már nem lehet megmenteni, és véget kell vetni neki. Ezek az élet nagy döntései, és senki nem hozhatja meg őket helyetted. Csak te tudhatod, hogy a saját életedben mikor menekülsz valami elől és mikor tartasz valami felé. Csak te érzed, hogy éppen elkerülni próbálsz valami nehézséget, vagy egyszerűen elengedsz valamit, ami már nem szolgál téged.
Azután, hogy Elisabeth Scottsdale-be költözött, kollégákból közeli barátokká váltunk. Sosem derült ki, hogy ki állt a virginiai gyújtogatás hátterében. És bár ez örökké fájdalmas emlék maradt Elisabeth számára, gazdag és szép évek vártak rá Arizonában. Lelkes, aktív tagjává vált az itteni közösségnek, és továbbra is kiállt a HIV-fertőzéssel élő és AIDS-es emberek mellett. Úgy oldotta fel a blokkot, hogy változtatott, elengedte, amit el kellett, és továbblépett az életével.
Ebben alapvető fontosságú volt, hogy arra a közösségre összpontosított, amelyet létre akart hozni. Eredetileg azt remélte, hogy a svájci szülőföldjét idéző virginiai vidéken a spiritualitás és az orvoslás tekintetében haladó gondolkodású embereket gyűjthet maga köré. Egy hasonló közösség azonban már formálódott Arizonában. Ahogy Elisabeth a vágyott közösségre kezdett összpontosítani, egyre tisztábban látta a szándékát, és amikor eljött az idő, hogy végleg elhagyja Virginiát, már pontosan tudta, hogy hova kell mennie.
Amikor megrekedünk, és valami akadályoz a továbblépésben, hatalmas segítség tisztázni, hogy mit is szeretnénk valójában. Ez mozgásba hozza az energiánkat. Segít megérteni, hogy mi működik és mi nem. Végső soron – még egy olyan erőszakos és nehéz helyzetben is, mint amilyen Elisabethé volt – ez a belső elmozdulás az, amely szabaddá tesz minket.
Elisabeth számára a megálmodott közösség jelentette azt az első apró áramlást, amely megindult a gát körül.