A 9. fejezetben írtam arról, hogy az élet mindig mozgásban van – mindig csordogál a víz a gát körül.
Amikor erre a csordogálásra fordítjuk a figyelmünket, elkezdjük észrevenni az élet természetes áramlását. Ahogy végigjárjuk a fájdalom útját, legyen az testi, érzelmi vagy spirituális, lassan elengedjük a szégyent, amíg talán már nevetni is tudunk rajta, és vele együtt elengedünk mindent, ami már nincs a javunkra. A csordogálás felerősödik, és végül annyira felduzzad a víz, hogy áttöri az előttünk álló gátat. A lehetetlen lehetségessé válik, és azt vesszük észre, hogy addig elképzelhetetlen módon sikerül ráhangolódnunk a bennünk lévő életerőre.
Gyakran történik ez a gyász esetében. A gyász nem ugyanaz, mint a depresszió – a gyász mozgásban van, a depresszió viszont dermedt állapot. Utat engedni a gyász áramlásának azt jelenti, hogy nem fojtjuk el, hanem arra a szeretetre összpontosítunk, amely összekötött minket az elveszített dologgal vagy emberrel, és hagyjuk, hogy átfolyjon rajtunk a szenvedés. A cél nem az, hogy megszabaduljunk a gyásztól, vagy gyorsan túllegyünk rajta, de az sem, hogy örökké kapaszkodjunk belé. Ám abban a pillanatban, amikor a gyász elszakad a mozgás elvétől, megrekedhet. Ahogy Elisabeth fontos kutatásai is mutatják, folyamatos mozgásban kell maradnunk a gyász fázisai között, engedve, hogy az igazságunk és a gyászunk is szabadon áramolhasson.
Hogyan segíthetünk valakinek, aki láthatóan megrekedt a gyászból fakadó szenvedésben? Először is teremtsünk biztonságos teret, és ösztönözzük arra, hogy beszéljen. Előfordul, hogy ez már önmagában elég ahhoz, hogy a gát átszakadjon.
Így volt ez a 8. fejezetben bemutatott Theresa esetében is, aki székrekedéssel küzdött. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet a sok haláleset, amelyekkel az utóbbi időben szembesült, ezért elkezdtem a gyászfolyamatáról kérdezgetni. Öt családtag és közeli barát elvesztése tizenkét hónap leforgása alatt nagyon súlyos dolog. Mindenkin elhatalmasodna a gyász, ha ilyet kellene átélnie. Amikor tehát arra a kérdésemre, hogy elgyászolta-e őket, azt válaszolta, hogy „természetesen”, szerettem volna tudni, mit is jelent számára a gyász.
– Hát – mondta –, hogy nagyon szomorú vagyok.
De éreztem, hogy ez csak a felszín. Ott maradtam vele – jelen voltam és figyeltem. Theresa sokáig hallgatott.
– Viszont nem sírtam – folytatta. Ekkor nézett először a szemembe. Úgy éreztem, azt próbálja felmérni, hogy megbízhat-e bennem. Álltam a tekintetét, és igyekeztem megnyugtatni őt: biztonságban van, és képes vagyok megtartani számára azt a teret, amelyre szüksége van.
Tovább ültünk. Szavak nélkül jeleztem neki, hogy nem sietünk sehova. Egyszer csak morajlást hallottunk a hasában. Felkúszott a torkán, elérte a száját, és pánik jelent meg az arcán. Ekkor kitört belőle a zokogás, szinte úgy, mintha hányt volna.
Felé nyúltam, hogy átöleljem, és ő elfogadta az ölelésemet. Úgy ültünk ott együtt, hogy a karjaimban zokogott.
Ahogy Theresa sírt, éreztem, ahogy a benne rekedt szomorúság lassan felszabadul. Az egész teste hullámzott a zokogástól. És akkor történt valami: még mindig szomorú volt, igen, de érezhetően áramlani kezdett benne az élet.
Idővel Theresa elkezdett megnyugodni. Hátradőlt a székén. Felajánlottam neki egy zsebkendőt, ő pedig elfogadta. Azután pár percig egy pohár vizet kortyolgatott, még mindig egy kicsit remegve. A rendelő egyszerre volt nyugodt és feszültséggel teli, akár az a furcsa csend az arizonai monszun után. Mindketten tudtuk, hogy valami rendkívüli történt – valami, amire óriási szüksége volt.
Miután nálam járt, Theresa krónikus székrekedése azonnal megszűnt. Úgy tűnt, hogy amint az érzelmi állapota megváltozott, a teste képes lett az önkorrekcióra. Hazatérve az emésztése és a kiválasztása újra szabályossá vált. Kiderült, hogy először a könnyeinek kellett megindulniuk, és csak ezután következhettek az egyéb testi dolgok. Ez a példa világosan megmutatja, mi történik, amikor megpróbáljuk megállítani az élet áramlását: először rendkívül kellemetlen érzéseket élünk át, utána pedig szenvedni kezdünk. Az izmaink megfeszülnek, a szerveink nem működnek rendesen, és megbetegszünk. Kiszállunk az élet áramlásából, mert az élet mozgásban van, mi pedig a mozdulatlanságra koncentrálunk. Csak ülünk ott, és a bennünk levő gátat figyeljük, amely elzárja az élet áramlását.
És amíg csak a gátat bámuljuk, nem vesszük észre, hogy csordogálni kezd mellette a víz.
Találd meg ezt a kis csermelyt. Vagy ha mást nem, akkor azt a pontot, ahol el fog indulni a csordogálás. Tápláld energiával. Összpontosítsd minden életerődet arra a részedre, amely épp most próbál utat találni a gát körül. Higgy benne. Bízz benne. Ez a rajtad átáramló élet. Amíg élsz, a benned lévő életerő mozgásban van.
Ha erre a csordogáló vízre figyelsz, elkezd növekedni. Az életerőd megsúgja majd, hogyan segítheted ezt elő. Figyeld, ahogy kis patakká duzzad. Tartsd rajta a figyelmed, amíg a gát megremeg, megreped, majd végül átszakad. Amikor pedig ez bekövetkezik, engedj utat az életerőd iránt érzett hálának. Hagyd, hogy átitasson az önmagadba vetett hited, ahogy az életenergiád egyre erősebben áramlik benned.
Mit tehetsz legközelebb, amikor úgy érzed, elakadtál? Engedd el, ami nincs a javadra, és hangolódj rá újra az élet áramlására.