A fiatal tanítónő, Susan, már évek óta a páciensem volt, amikor szörnyű autóbaleset érte. A gerince több helyen eltört. Valóságos csodának tűnt, hogy egyáltalán túlélte. A harmincas évei elején járt, sokan szerették, és ragyogó jövő állt előtte, ám úgy látszott, hogy ezt a súlyos baleset derékba törte.
Tudtam, hogy gondos ellátást kap a traumatológián, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy szüksége lenne holisztikus támogatásra is, ezért meglátogattam a kórházban. Amikor megérkeztem, mozdulatlanul feküdt egy kórházi ágyon: egész testét gipsz borította. Egyedül a száját, a szemöldökét és a szemét tudta mozgatni. Képes volt beszélni, enni és körülnézni: ennyi. Közölték vele, hogy soha többé nem fog járni. Ezt ortopéd sebész bátyja is megerősítette, és hozzátette: annak is csekély az esélye, hogy képes lesz kerekesszékben ülni.
Amikor először beléptem a kórterembe, azonnal szíven ütött a tehetetlenség érzése, amelyet Susan és a családja élt át a helyzettel kapcsolatban. De hogy is ne érezték volna tehetetlennek magukat? A szememmel végigkövettem a Susan testét borító gipszkötést. Közvetlenül az álla alatt kezdődött, és a karján, lábán is végighúzódott. A kórtermet elárasztották a virágok, képeslapok és jókívánságok, amelyeket a barátai, valamint a diákjai hagytak ott, akiket mostantól nem fog tudni tanítani. Azonban a biztatás minden formája mesterkéltnek érződött. Az állapota tagadhatatlanul súlyos volt, egyébként derűs lelke pedig mélységesen szenvedett.
A steril kórteremben körülnézve biztos voltam benne, hogy az orvosi csapat jól gondoskodik a testi szükségleteiről. A nyugati orvoslás jó ebben, különösen az akut sérülések és más sürgősségi állapotok esetében. Susan orvosai helyretették a csontokat, és gipsszel rögzítették őket, hogy a törékeny gerinc esélyt kapjon a gyógyulásra. Abban azonban nem voltam biztos, hogy igaz, amit mondtak neki: hogy esély sincs arra, hogy újra teljes értékű életet tudjon élni. Különösen aggasztott, hogy a saját bátyja is ezt mondta neki, aki minden bizonnyal a legjobb orvosi tudására alapozta a véleményét, épp ezért a legnagyobb befolyása is volt Susan gondolkodására. Értettem, hogy mi volt a szándéka: nem akart hamis reményt kelteni a testvérében. Mégis nehezemre esett elhinni, hogy tényleg nincs mit tenni.
Igen, Susan súlyosan megsérült. Igen, a gerincét rendkívüli trauma érte. Igen, nem lehetett tudni, hogyan fog alakulni a helyzet. Mégsem gondoltam, hogy máris ki kellene mondani azt, hogy nem lehet meggyógyítani. Fiatal volt és energikus, az életerő szinte sugárzott belőle. Vajon hogyan tudnánk ezt az életerőt a gyógyulása szolgálatába állítani, még ilyen kétségbeejtő körülmények között is?
Odahúztam egy széket az ágyához. Először csak csendben ültem mellette, átérezve a félelmét és a gyászát, anélkül, hogy megpróbáltam volna félresöpörni ezeket az érzéseket. Kicsit beszélt, én pedig hallgattam, biztonságos teret teremtve számára, hogy elmondja a traumáját és feltárja a rettegését. Tudtam, hogy bízik bennem, ezért nagy szeretettel hallgattam az aggodalmait. Ahogy mások előttem, én is emlékeztettem arra, hogy mennyien szeretik, és milyen fontos az élete sokak számára, akiket a létezésével megérintett.
Amikor eljött a megfelelő pillanat, megkérdeztem:
– Mit gondol, van, amiben segíthetnék magának?
Ezzel az egyszerű kérdéssel emlékeztettem Susant arra, hogy neki is van szerepe a saját gyógyulásában. Ez volt az első próbálkozásom arra, hogy kimozdítsam a félelemből, és visszavezessem a rá váró szeretethez.
Ahhoz, hogy megértsük, ami ezután történt, először is meg kell értenünk, hogyan viszonyul egymáshoz a szeretet és a félelem. Valószínű, hogy azok közül, akik ezeket a sorokat olvassák, csak kevesen lesznek valaha olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint Susan a balesetét követően. Mégis, sokan átéltük már azt, amit valószínűleg ő is, azon a kórházi ágyon fekve: a tehetetlenséget és a bénító rettegést. Mit tehetünk, amikor úgy tűnik, minden összefogott ellenünk? Mi a helyes reakció, ha úgy érezzük, sehogy sem tudjuk megváltoztatni a körülményeinket? Ha teljesen erőtlennek és tehetetlennek érezzük magunkat?
Amikor „rossz” hírt kapunk, a félelem természetes reakció. A jelenben nem mennek jól a dolgok, és gyakran amiatt is aggódunk, hogy még mennyivel lehet rosszabb. A félelem érthető, de ha beleragadunk, azzal elzárhatjuk magunkat mindentől, ami esetleg segíthetne kilábalni a helyzetből. A félelem rombolja a racionális gondolkodást, és képtelenné válunk a tisztánlátásra.
Épp ezért mindannyiunk közös célja, hogy megtanuljunk túllépni a félelmen, és eljutni a szeretethez. Amikor ezt tesszük, nem csupán a saját életenergiánkat aktiváljuk, de másokat is hozzásegítünk ehhez. Egy félelem nélküli ember inspiráló hatással van a körülötte lévőkre. Nem vakmerőségre vagy felelőtlenségre gondolok – hanem arra, amikor az ember nyitott szívvel fordul az élet felé. Az ilyen emberek azért inspirálnak másokat, mert amikor túllépünk a félelmeinken, újra kapcsolatba kerülünk a szeretettel.
Az orvostudomány gyakran alulértékeli a szeretet erejét. Ezt a szóösszetételt olyan gyakran használjuk, hogy már közhelyesnek hat: a szeretet ereje. Pedig a szeretetet nem könnyű leírni. Nem lehet elmagyarázni annak, aki még nem tapasztalta meg, mint ahogy a zöld színt sem tudom elmagyarázni valakinek, aki vakon született. Azonban remélem, hogy te már megtapasztaltad a szeretetet életed során, és volt lehetőséged megérezni, hogy mire képes, hogyan változtat meg mindent, hogyan kerekedik felül mindenen. Ez nem közhely és nem túlzás. A szeretet valóban a létező legerősebb gyógyszer. Az életet egy passzív állapotból (amikor csak „létezünk”) aktív állapotba hozza (amikor valóban élünk). Ezért a harmadik titkom ez: A szeretet a legerősebb gyógyszer. A szeretet aktiválja az életenergiánkat.
A szeretet páratlan módon képes átformálni mindent, amit megérint. A munkát nyűgből örömmé változtatja. A kegyetlen nevetést derűs nevetéssé. A hallgatást üres csendből a szívünkig elérő üzenetté. A szeretet jelenlétében határtalan lehetőségek bontakoznak ki.
Ám ahhoz, hogy együtt tudjunk működni a szeretettel, először meg kell értenünk a félelemhez való viszonyát.
Amikor a félelem megjelenik, a szeretet távozik – és fordítva.
Cecile barátnőm kisfia rettegett a víztől. Hajlamos volt az orrán keresztül beszívni a vizet, ezért szinte pánikszerűen kezdett félni a fürdéstől és az úszástól.
– A víz bemegy az orromon! – magyarázta anyukájának. – És akkor nem kapok levegőt!
Cecile nem tudta, mit tegyen, ezért felkeresett egy úszásoktatót, aki ilyen típusú traumákkal foglalkozott. Az oktató egyetlen alkalom alatt megoldotta a problémát: megtanította a kisfiút a víz alatt dúdolni.
– Olyan egyszerű elv – mesélte Cecile a nappalim kanapéján ülve. – Amíg dúdol, addig nem tudja beszívni a vizet. Amikor pedig már nincs elég levegője a dúdoláshoz, tudja, hogy fel kell jönnie a felszínre.
Egyrészt a gyereknek igaza volt: amikor belélegezzük a vizet, nem kapunk levegőt. Másrészt épp a légzés az, ami megakadályozza, hogy víz kerüljön a tüdőnkbe. Ha zavar, hogy folyton víz megy az orrunkba, a dúdolás tökéletes megoldás lehet.
Pontosan így működik a szeretet és a félelem is. A szeretet elűzi a félelmet, de a félelem képes blokkolni a szeretetet. A kettő állandó kötélhúzásban van egymással. Ha a félelem szokássá válik, a szeretet gyakorlása bölcs megoldás, ami nagyon jót fog tenni nekünk, mert a szeretet végtelenül erősebb, mint a félelem – mindig. Ahogy a testünk arra született, hogy lélegezzen, mi arra születtünk, hogy szeressünk. Ezért, bár érdemes a félelmeinkkel is foglalkozni, még jobb, ha a bennünk lévő szeretetre összpontosítunk. Bármilyen erőfeszítést teszünk a szeretetért – valóban, bármilyen apró lépést is –, az önfenntartóvá válik, és örömet, egészséget, jóllétet hoz az életünkbe.
Egy másik hasonlat talán még jobban megvilágítja ezt. Évtizedekkel ezelőtt Bill-lel elvittük a gyerekeket az Új-Mexikó déli részén lévő Carlsbad Caverns barlangba. A barlangrendszer mélyen a sivatag alatt húzódik. Miközben odafenn perzsel a hőség, szinte sokkoló és kellemetlen a föld belsejében lévő hideg. És teljes a sötétség. Feketébb, mint a legsötétebb éjszaka.
Amikor ott jártunk, a vezetőnk csodálatos élménnyel ajándékozott meg minket. Arra kért, hogy kapcsoljuk ki a zseblámpákat. Sorban kikapcsoltuk őket, és hagytuk, hogy a sötétség betöltse a teret. A sötétben minden más benyomás élesebbé vált – hallottuk a saját légzésünket és a gyerekek ideges kuncogását, ahogy a hangjuk visszhangzott a hatalmas térben.
Aztán az idegenvezető meggyújtott egyetlen szál gyufát. A lángocska legerősebben a gyufa fölötti egy-két centin ragyogott, de lélegzetelállító volt látni, hogy bevilágította az egész barlangot.
Sokan beszéltek már arról, hogy a fénynek milyen hatalmas ereje van a sötétséggel szemben – Gandhi, Anne Frank, Martin Luther King, Jr., hogy csak néhányukat említsem. Nem véletlen, hogy ilyen sokan használják ezt a képet: egy valós és rendkívül fontos jelenséget ír le. Ahogy akkor a családommal megtapasztaltuk: a fénynek nem kell erősnek lennie. Akármekkora is a sötétség, a fény képes legyőzni azt. Betölti az egész teret. A sötétség nem tud ellenállni az erejének.
Akár a sötétségről és a fényről, akár a kilégzésről és belégzésről van szó, egy adott pillanatban csak az egyikre tudunk koncentrálni. Ez azt jelenti, hogy életünk során újra meg újra döntenünk kell: a szeretetre vagy a félelemre irányítjuk a figyelmünket?