A hosszú évek során, amióta a holisztikus gyógyászat szószólója vagyok, azt tapasztaltam, hogy talán a döntés fogalmát a legnehezebb elmagyarázni az embereknek.
Azt a gondolatot, hogy mindig tehetünk valamit, még a legnagyobb kihívásokkal szembenézve is. A legrosszabb esetben ez úgy hangozhat, mintha hibáztatnánk valakit. Az ember azt gondolhatja: „nem az én döntésem volt ez a diagnózis”, vagy „a párom nem maga döntött úgy, hogy elveszíti az állását” – és ebben igaza is van. Ez tényleg így van. Én sem gondolom, hogy az életem számos nehéz helyzetét magam okoztam volna. Az egészségügyi problémáimról sem én tehetek – sem az angolkórról, sem a maláriás hepatitiszről, sem a vesekövekről, sem a kétszeres rákdiagnózisról. Az a tény, hogy van választásunk, nem jelenti azt, hogy ha történik velünk valami rossz, az a mi hibánk. Amikor azonban a fenti dolgokkal szembesültem, lehetőségem volt eldönteni, hogy mit teszek és hogyan reagálok. Még ha elveszve érezzük is magunkat a sötétségben, mindannyiunknak lehetőségünk van alakítani az előttünk lévő utat. Ebben a megvilágításban a döntés lehetősége erőt ad. Felemel minket, és nem a mélybe húz. A döntéseink bizonyos szinten automatikusak. Gyakran anélkül választjuk a félelmet, hogy tudatosan ezt szeretnénk. Sokan élnek át olyan traumát, amely során a fájdalmas eseményekre semmiféle ráhatásuk nincs, és érthető módon nem szeretnék, ha őket hibáztatnák az átélt szenvedésért. Természetesen nem is áll szándékomban ilyesmit tenni.
Mégis, a szenvedésünk bizonyos mértékig a mi kezünkben van. Teljesen természetes reakció megdermedni a félelemtől, amikor az irányításunkon kívül eső, szörnyű dolgok történnek velünk – de az, hogy meddig maradunk ebben a megdermedt állapotban, már részben rajtunk is múlik. Arról, hogy mit kezdünk a minket ért traumával, hogyan lépünk tovább, és mit hozunk létre az életünkben az elkövetkező évek és évtizedek során, sok tekintetben már mi dönthetünk. Ide tartozik például az is, hogy megfontoljuk, járjunk-e terápiára, vagy valamilyen más módon tegyünk a velünk történtek feldolgozásáért. Minden esetben tudatosan dönthetünk arról, hogy mekkora figyelmet szentelünk a félelemnek és mekkorát a szeretetnek.
Ám még ha tudatosan döntünk is, az automatikus reakcióink gyakran visszahúznak. Nem sokkal azután, hogy 1955-ben Arizonába költöztünk, Bill egy orvosi konferencián megismerkedett a pszichológus-pszichoterapeutával, Milton Ericksonnal. Milton körülbelül húsz évvel volt idősebb nálunk, és osztozott érdeklődésünkben egy olyan terület iránt, amellyel a modern orvostudomány akkoriban még nem foglalkozott mélyebben – nevezetesen a tudattalan szerepével.
A tudatos elme tartalmazza mindazt, aminek az adott pillanatban tudatában vagyunk. A tudatalatti kiszélesíti ezt a kört, és magába foglal mindent, amire gondolhatunk, amit elképzelhetünk, vagy amit felidézhetünk, ha figyelmet fordítunk rá. De a tudattalanban ott van minden más is: a feltételezéseink, a hiedelmeink és az elfelejtett tapasztalásaink. Itt laknak az automatikus reakcióink is, amelyeket nemigen tudunk megmagyarázni.
Miltont különösen az érdekelte, hogyan lehetne a hipnózist klinikai környezetben alkalmazni, hogy a tudattalanban végbemenő változások hatással legyenek a páciens mindennapi életére is. Úgy vélte, hogy bár a tudatos és a tudatalatti elme akaratlagosan irányítható, amíg a tudattalan érintetlen marad, a terápián vagy pszichiátriai kezelés során elért eredmények csupán korlátozott hatásúak lehetnek, mert az emberek hajlamosak visszatérni a korábbi viselkedési mintáikhoz.
Milton és Bill hamarosan heti rendszerességű beszélgetőkört tartottak a nappalinkban. Ez volt az első lépése annak a folyamatnak, ahogy részévé váltunk az arizonai orvosi közösségnek. Milton hozzánk hasonlóan hitt abban, hogy a páciensek aktív szerepet játszhatnak a saját gyógyulásukban – az ő megközelítésében úgy, hogy tudatos figyelmüket a tudattalan hiedelmeik és az ezek kialakulásához vezető, gyakran fájdalmas események felé fordítják. Filozófiája később számos módszertani irányzat alapjául szolgált – ilyen például a család rendszerszemléletű megközelítése és a neurolingvisztikus programozás. Azokat a szakembereket, akik halála után továbbfejlesztették az elméleteit, ma gyakran „ericksoniánusokként” emlegetik. Milton már a kutatásai kezdetén is szilárdan hitt abban, hogy szinte bármi, ami a múltban történt, meggyógyítható. A gyógyulás azonban csak akkor kezdődhet el, ha a tudatos elme a változás felé fordul.
Annak megértése, hogy végső soron a mi kezünkben van a döntés, segít a bennünk lévő életerő felfedezésében és tudatos irányításában – mert a rettegés pillanataiban gyakran elfelejtjük, micsoda erő lakozik bennünk. Amikor egészségi problémával küzdünk, nem jut eszünkbe így szólni: „Szia, kedves testem. Mire van szükséged?” Amikor veszteség ér minket vagy bizonytalan helyzetbe kerülünk, nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy „Na, ebből vajon mit fogok kihozni?” Pedig ezeknek a kérdéseknek átformáló erejük van. Felébresztik a kíváncsiságunkat, amely áthatol a félelmen és szertefoszlatja a tehetetlenségérzésünket. Segítenek újra kapcsolódni a bennünk lévő életerőhöz – amely lényegében nem más, mint a szeretet.
A szeretet képes meggyógyítani a testünket és a szívünket. Ahogy a testünk természete szerint képes a regenerálódásra, úgy a szívünk is. Sokan ismerünk olyan embereket, akik nagy érzelmi traumát éltek át, mégis meggyógyultak, az ő történeteik pedig inspirációt jelenthetnek a saját gyógyulásunkhoz is. Ezt a könyvet megtöltöttem ilyen történetekkel, és biztosan neked is vannak saját példáid.
Vegyük például dr. Elisabeth Kübler-Ross esetét, amelyet a 11. fejezetben meséltem el. Elisabeth rettentő dühös volt a városka lakóira, akik megakadályozták, hogy megnyissa a hospice központját, kiközösítették őt – és akkor még nem is tudta, hogy megölik a lámáját és porig égetik a házát! Ebben az esetben Elisabeth kétségkívül áldozat volt – konkrét, nevesíthető bűncselekmények áldozata, amelyekért soha senkit nem vontak felelősségre. Elisabethnek segítségre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza az őt ért traumát. Mégis, képes volt kimondani: „Kutch par wa nay” – és továbblépett. Ez egyértelműen a saját döntése volt. Szerette az életét, és kész volt önmagát választani a félelem, a harag és a fájdalom helyett, amit aktuálisan érzett.
A könyvem minden egyes története magában hordoz valamilyen döntési mozzanatot. Ahhoz, hogy az élet felé forduljunk, először is meg kell értenünk, hogy mindig van választásunk. Az életünk minden másodperce egy új esély. Amikor ezt tényleg őszintén elfogadjuk, elérhetővé válik a ránk váró szeretet. Ezért maga a döntés az önszeretet legelső lépése. És minden szeretet alapja az önszeretet.
De hogyan találhatjuk meg a bátorságot, hogy a szeretetet válasszuk a félelem helyett?
Ahogy Elisabeth történetéből is kiderül, az önszeretettel kell kezdeni.