Azt hiszem, az önszeretet forradalmibb gondolat volt ötven évvel ezelőtt, amikor először kezdtem beszélni róla. Ma már természetesebb része a közös szókincsünknek. Azonban egy dolog ismerni a kifejezést, és más ténylegesen e szerint is élni.
Csak akkor válunk képessé a szeretetre, amikor elhisszük, hogy szerethetők vagyunk. Amíg nem hisszük el, hogy minket lehet szeretni, mi sem fogunk tudni szeretni másokat. Ezért ez az első terület, amellyel dolgoznunk kell, miután eldöntöttük, hogy a szeretetet választjuk a félelem helyett. Mi tart hát vissza minket attól, hogy elhiggyük, szerethetők vagyunk?
Van, amikor a tudattalan hiedelmeink. Sokunkat – többek között engem is – olyan vallásos elvek mentén neveltek, amelyek összekeverik az önszeretetet a gőggel. Nem engedjük be a szeretetet, mert valahogy úgy gondoljuk, hogy nem érdemeljük meg, vagy hogy az elfogadása valamilyen módon erkölcstelen lenne. Talán hallottad már a mondást, miszerint magasról lehet nagyot esni – de ezt gyakran félreértik. A hamis alapokra épülő büszkeség, például az, ha másoknál jobbnak vagy fontosabbnak gondoljuk magunkat vagy az életben betöltött szerepünket, valóban bukáshoz vezethet. De az önszeretet nem büszkeség. Az önszeretet hála az életért, amelyet kaptunk. Amikor nem szeretjük magunkat, mások szeretetét is kizárjuk. Ahhoz, hogy képesek legyünk elfogadni a szeretetet, egyesével le kell számolnunk ezekkel a hiedelmekkel.
Az önszeretet minden szeretet alapja – azé, amit adunk és azé, amit kapunk. Alapvető fontosságú. És bár a pácienseim többsége ma már azt mondja, hogy érti ezt az összefüggést, amikor elkezdem kérdezgetni őket, kiderül: sokukban valójában ott él a kétely, hogy méltók-e a saját szeretetükre. Sok emberben lakoznak olyan tudattalan hiedelmek, amelyek a múlt tapasztalataiból erednek, és felülírják a tudatos gondolkodást. Pontosan ezért kell tudatosan visszairányítanunk a szeretetet önmagunk felé.
Szánj egy percet arra, hogy feltedd magadnak ezeket a kérdéseket: Tényleg hiszek abban, hogy méltó vagyok a szeretetre, amit másoknak adok? Hiszek abban, hogy a testem minden tökéletlenségével együtt érdemes a szeretetre? Hiszek abban, hogy a lelkem is érdemes a szeretetre annak ellenére, hogy annyi hibát követtem el életem során? Tisztelem magam? Felnézek magamra? Becsülöm magam? Bízom magamban?
Ha a válaszaid nem olyan egyértelműen pozitívak, mint ahogy remélted, nem kell megijedned. Sosem túl késő dolgozni ezen. Én is egy egész életen át tanultam, hogyan szeressem magam, és még most is folyamatosan fejlődöm benne. Minden alkalommal, amikor valami nehézséggel találom szembe magam, lehetőséget kapok arra, hogy gyakorlással még jobban megerősítsem az önszeretetemet. Még a kilencvenes éveimben is jött egy ilyen lehetőség, amikor mellrákot diagnosztizáltak nálam.
Nem ez volt az első találkozásom a rákkal: 1961-ben már szembe kellett néznem vele. Bill és én épp kezdtünk ismertté válni a holisztikus gyógyászat terén végzett munkánkkal, amikor egy tojás alakú tumor kezdett növekedni a pajzsmirigyemen. Pár héttel azután, hogy észrevettem, már két és fél centiméter hosszúra nőtt. A legnagyobb gyerekem kamasz volt, a legkisebb pedig alig egyéves. Nem voltam biztos benne, hogy a hagyományos, allopátiás kezelést válasszam-e, vagy próbáljam természetes úton meggyógyítani magam, ezért kértem egy álmot, hogy mutassa meg, mit tegyek.
Az álom szinte azonnal megérkezett, és megmutatta azokat a növényeket, amelyek a segítségemre lehettek: aloe, ocotillo (gyertyafa) és a rezgőnyárfa égéséből származó hamu. Szerencsés voltam, mert erős támogató közösség vett körül. Lazítottam a túlzsúfolt időbeosztásomon, és intenzív böjtbe kezdtem, meditációval és imádsággal kiegészítve. Mindennap kezeltem magam az álmomban megjelent növényekkel. Néhány hónap leforgása alatt a tumor zsugorodni kezdett, végül teljesen eltűnt.
A döntésem, hogy természetes módon gyógyítom meg a tumoromat, futótűzként terjedt el a holisztikus gyógyászati közösségben. Az emberek csodaként tekintettek arra, ami történt. Orvosként és a természetes gyógyítási mozgalom egyik vezető alakjaként fontosnak tartottam, hogy megmutassam, mi lehetséges.
Amikor öt évtizeddel később daganatot találtam a mellemben, elgondolkodtam rajta, hogy próbáljam-e meg újra ugyanazzal a módszerrel gyógyítani. Ám az életem azóta jelentős változásokon ment keresztül. A testem sokkal idősebb lett. Az az intenzív böjt, amit korábban folytattam, már túlságosan megterhelő lett volna számomra. Ugyanakkor a nyugati orvoslás módszerei jelentős fejlődésen mentek keresztül – különösen azon típusú daganatok gyógyításában, amilyet nálam is találtak. Most már olyan kezelési lehetőségek álltak rendelkezésemre, amelyek – bár továbbra is invazívak voltak – sokkal kíméletesebben és célzottabban működtek. Ami pedig talán a legfontosabb: akkoriban éppen számos olyan projektben vettem részt, amelyek nektárral töltöttek fel.
Bár nem zárkóztam el attól, hogy természetes módon próbáljam meggyógyítani a daganatot, tudtam, hogy nagy energiabefektetést igényelne. Ezúttal nem éreztem a korábbi elhívást, hogy a nyilvánosság elé tárjam a gyógyulásomat, megosztva a csodát másokkal; ez most sokkal személyesebb ügynek látszott. Nem volt bennem szörnyű félelem, de tisztában voltam vele, hogy minél gyorsabban döntök, annál jobbak az esélyeim a gyógyulásra. Útmutatást kértem, és azt tapasztaltam, hogy az elmélkedéseim és az álmaim alátámasztják a sejtésemet: az adott pillanatban és ezzel a daganattípussal a nyugati orvoslás jelenti a számomra megfelelő utat.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem kell részt vennem a saját gyógyulásomban. Összefogtam egy onkológussal és egy sebésszel, és együtt dolgoztunk a tumor eltávolításán. Az ő feladatuk volt a sugárkezelés és a részleges emlőeltávolítás (lumpektómia). Én pedig azért voltam felelős, hogy vizualizáljam a gyógyulásomat, és szeretettel támogassam magam az egészség felé vezető úton.
Visszagondoltam arra, hogy mit mondtam egyszer egy páciensnek a műtétről: – Amikor a kertész megmetsz egy fát, levágja róla azokat a részeket, amelyek már nem szolgálják az életét. Betöltötték a szerepüket, a feladatuk végére értek. Ugyanez volt a helyzet a tumorommal. Túlságosan sok szeretet volt bennem önmagam, a testem és az életem iránt, hogy még több életerőt áldozzak rá. Ahogyan az első daganat idején tettem, most is teljes figyelmemmel erre a szeretetre összpontosítottam, és nem engedtem, hogy a félelem átvegye az irányítást.
A műtét előtti hetekben elkezdtem beszélni a csomóhoz. Úgy képzeltem el, mint egy helyes kis húzható bőröndöt. – Drágám, most tartunk egy nagy családi találkozót – mondtam a tumoromnak. – Ha vannak még rákos sejtek a testemben, hívd össze őket, mondd meg nekik, hogy másszanak be a táskába, és tartsanak velünk az utazáson. Amikor eljött az idő, örömmel mentem a műtétre, tudva, hogy a testem egészségesebb lesz, miután eltávolítják ezt a részét. Hasonlóan álltam a sugárterápiához is: tárgyilagosan, mintha csak a lábkörmöm levágásáról lenne szó. Volt a testemben néhány sejt, amelyekre már nem volt szükségem, és megtettem, amit kellett, hogy megszabaduljak tőlük. Nem voltam dühös ezekre a sejtekre és nem féltem tőlük, de már nem szolgálták a jóllétemet.
A kezelés hatott, és a második találkozásom a rákkal ugyanolyan gyorsan lezárult, mint az első. Nem fér kétség ahhoz, hogy az általam választott allopátiás kezelésnek alapvető szerepe volt a gyógyulásomban. De abban is biztos vagyok, hogy az, ahogy a kezelésekről gondolkodtam és a bőrönd vizualizációja is ugyanolyan fontos volt. A döntést szeretetből hoztam meg, és még több szeretettel támasztottam alá. Persze volt bennem félelem is, de nem tápláltam azt. És arra sem voltam hajlandó, hogy elutasítsam a saját testemet néhány burjánzó sejt miatt. Akkor is büszke voltam a testemre, mint ahogy ma is az vagyok. Ez a test lenyűgöző! Szeretem mindazt, amit eddig megtett, és azt is, amit még tenni fog. Amikor a pácienseim vagy szeretteim nehéz diagnózissal szembesülnek, mindig arra biztatom őket, hogy szeressék a testüket továbbra is. Jelenítsék meg a lelki szemeik előtt a gyógyulásukat, és ehhez teremtsék meg a saját belső képüket, mint ahogy én elképzeltem a bőröndöt.
Van, akinek nehézséget okoz a saját képek megalkotása. Azt szeretnék, hogy én találjak ki nekik egy képet, vagy mondjam meg, hogy mi ennek a helyes módja. Nagy bizalomra van szükség ahhoz, hogy elhiggyük, működni fog a kép, amit találtunk, és azok, akikben az önszeretet nem elég erős, gyakran nehéznek találják azt is, hogy bízzanak magukban. De csak te találhatod meg azt a belső képet, ami számodra működni fog. Meg kell találnod a belső orvost, aki tudja a gyógyulás módját, és el kell kezdened bízni benne.
Ez is része annak a folyamatnak, ahogy tudatos elménket a tudattalan átalakítása felé irányítjuk. A tudattalan felkínálja számunkra azokat a képeket, amelyekre a gyógyuláshoz szükségünk van. Mindenkinek meg kell találnia a saját belső képét, azt, ami neki működik, és ami valódinak érződik. Ezt a képet a lehető legtisztább szeretettel kell megalkotni. Újra és újra megtapasztaltam, hogy ez az ősrégi módszer működik – még akkor is, sőt, talán különösen akkor, amikor a páciens kételkedik abban, hogy képes megtalálni a számára megfelelő képet. Pontosan ilyenkor van szükségünk arra, hogy hagyjuk: a tudattalanunk mutassa meg nekünk, hogyan gyógyulhatunk meg.
Bár a megerősítések és a vizualizáció hatékonyságának gondolata nem új, a tudományos hátterét még mindig kutatják. Azonban lassan, de biztosan kezdünk rájönni, hogy a gondolataink és a testünk közötti kapcsolat mérhető. A Nobel-díjas Elizabeth Blackburn és munkatársa, Elissa Epel azt találták, hogy a telomerekre (a kromoszómák végein található lezáró szakaszokra) hatással vannak a gondolatok.10 Ez azt jelenti, hogy bár a pozitív gondolkodás nem befolyásolja közvetlenül a DNS-ünket, befolyásolja a gének kifejeződését, ami mélyreható hatással lehet mind az egészségünkre, mind az életélményünkre.
A vizualizáció összpontosítja a gondolatainkat, és valósággá formálja azokat a testünkben. Az őssejtekkel kapcsolatos újabb kutatások – amelyeket én a tudomány válaszának tekintek a teremtő életerőre – arra mutatnak, hogy a gondolatok hatással vannak ezekre a sejtekre. A tudományos vizsgálatok megerősítik azt, amit a holisztikus, spirituális, sőt, gyakran a bennszülött gyógyítók is évszázadok óta hirdetnek: a gyógyulás folyamatában betöltött szerepünk felismerése valódi gyógyító erőt jelent, mivel az elménk mindent befolyásol, egészen sejtszintig.
Testünk sejtjei tudják, mi a dolguk. Azért vannak, hogy támogassanak minket a saját feladatuk betöltésével. Élő emberi lényként mi döntjük el, hogy mit szeretnénk – a sejtjeink pedig szövetségesként mellénk állnak ennek a megvalósításához. A mi feladatunk, hogy feltöltsük őket életerővel, de ha ez megvan, ők is aktív résztvevői mindennek, ami történik. Az általam gyakorolt orvoslás, amelyet élő orvoslásnak nevezek, a holisztikus orvoslás gondolatát kiterjeszti az orvosi hatókörön túlra. Ez a modell a gyógyító és a páciens együttműködésén alapszik, olyan terápiás módszereket alkalmazva, amelyek felerősítik és fokozzák az emberben működő életerőt. A terápiás módszerek elősegítik a gyógyulás folyamatát, de az élő orvoslásban a saját testünk a jóllétünkért felelős elsődleges erőforrás – és a testünk természetesen magába foglalja az elménket is. A mi szerepünk az, hogy bízzunk ebben, és megadjuk a sejtjeinknek azt a szeretetet, amelyre szükségük van a jó működéshez. Ez a valódi önszeretet.
Ahhoz, hogy ilyen módon tudjunk gondoskodni magunkról, meg kell tanulnunk szeretetet adni és kapni. Sokak számára azonban szeretni egy dolog – szeretetet befogadni viszont valami egészen más.