Gyakran találjuk szembe magunkat olyan kihívásokkal, amelyekből azt a következtetést vonjuk le, hogy nem vagyunk méltók a szeretetre. Elhagynak, bántanak, vagy egyszerűen nem tudnak úgy szeretni minket, ahogy megérdemelnénk. Az olyan fájdalmas tapasztalatok, mint a bántalmazás, az elhanyagolás és a közöny, meghatározó tényezők lehetnek abban, hogy kivé válunk. Lenyomatot hagynak a tudattalanunkon, és jelentős hatást gyakorolnak az egészségünkre és boldogságunkra.
A szeretet elfogadásakor felszínre kerülhet egy nagy adag félelem, különösen, ha korábban bántottak minket. Pontosan ezért szükséges tudatosan figyelnünk erre. Bármilyen nehéz is átlépni a félelmen, ha sikerül, képesek leszünk több szeretetet befogadni.
Az egyik páciensem, Pamela számára nehéz volt elfogadni, hogy szerethető. Mire a hatvanas éveiben eljutott hozzám, már sok testi problémával küzdött. Csodálatos iskolapszichológus volt, aki sok nehéz sorsú gyermeknek segített, mégsem tartotta értékesnek az életét. Folyamatosan másokhoz hasonlította magát, és azt élte meg, hogy alulmarad. Úgy tűnt, hogy a szíve mélyén nem tartotta magát méltónak az életerőre – sőt, talán magára az életre sem.
– Úgy tűnik, mintha nem hinne abban, hogy szerethető – mondtam Pamelának. – Van valami elképzelése arról, hogy ez miért lehet így?
Pamela felnevetett.
– Na, most úgy hangzik, mint az anyám – mondta.
A válasza megdöbbentett. Mi a szöszt mondhatott neki az anyja? Megkérdeztem Pamelát, hogyan érti ezt.
– Ó, hát anyám egyszerűen nem tudott szeretni engem, mert olyan csúnya kisbaba voltam. Szeretett volna szeretni engem, de túl kínos voltam a számára.
Elmesélte, hogy koraszülött volt, ezért meglehetősen vékonyka. Gyermekkorában az édesanyja sokszor elmesélte neki, hogy amikor barátok jöttek megnézni az újszülöttet, letakarta Pamelát egy törülközővel, hogy csak az arca látszódjon.
– Így nem látták, milyen csúnya vagy – magyarázta neki az anyukája. Ezt az élményt tovább súlyosbította, hogy két évvel a születése után az édesanyja életet adott egy egészséges kisfiúnak. A családban sokat „viccelődtek” azzal, hogy míg Pamela csúnya baba volt, az öccse gyönyörű, ezért az anyának „nyilvánvalóan” könnyebb volt a fiát szeretni.
Ahogy ezt kimondta, Pamela maga is rájött: ez nem volt vicc. Az anyja újra és újra elmondott neki valami szívszorítóan fájdalmasat, ami mélyen beépült az önképébe. Ekkor döbbent rá, miért olyan alacsony az önbecsülése, és miért hasonlítgatja magát állandóan másokhoz, bármennyire fájdalmas is ez számára. Egy hosszú, erős öleléssel zártuk az alkalmat, amely során igyekeztem átadni Pamelának minden csepp szeretetet, amit mindig is megérdemelt volna.
A későbbi vizitek során már nem annyira Pamela tüneteire koncentráltunk, mint inkább a szerethetőségére. Először is, Pamela megtanulta, hogyan engedheti be az én szeretetemet. Azután azt, hogy miként fogadja el azt a szeretetet, amely a diákjaitól és a szüleiktől áradt felé, akik valójában rajongtak érte. Végül pedig képessé vált arra, hogy önmagát is megszeresse, és a tünetei nagy része elpárolgott.
Pamelának csecsemőkora óta nehézséget okozott elfogadni a szeretetet. Ez talán korainak tűnhet, de az önmagunkról és értékességünkről alkotott hiedelmeink ennél még előbb is elkezdhetnek kialakulni. Azt szeretném, ha az emberek életük minden egyes percében tudnák, hogy szerethetők. Ezért lett olyan fontos számomra a gyöngéd születés biztosítása.
1969-ben elmentem egy ismert médium előadására Nagy-Britanniában. Beszéd közben mindenféle ábrákat rajzolt, amelyeken azt mutatta be, milyen aurát lát az emberek körül. Bár én nem látom mások auráját, szinte mindig nyitott vagyok arra, hogy meghallgassam mások tapasztalatait a világról, ezért csak csöndben figyeltem.
Idővel észrevettem, hogy általánosságban kétféle aura látható a képein: a jól körülhatárolható típus, amely a fej körül örvénylik, aztán lefelé haladva átöleli a testet, illetve a fej fölött kaotikus összevisszaságban gomolygó. Megkérdeztem erről, és ő elmondta, hogy egyes emberek lelke „be volt takarva” születéskor, ami egységesebb aurát eredményez, másoké viszont nem, így az ő aurájuk összegubancolódott, zavarttá vált.
Azóta sem felejtettem el az általa felrajzolt képeket, ahogy a „betakarás” gondolatát sem. A magyarázatát azonnal összekapcsoltam a gyöngéd születésekkel, amelyeknél már addig is segédkeztem, és amelyeket még évtizedekig kísértem ezután is. Mostanra több ezer kisbaba világrajövetelénél voltam jelen – néha egy család két-három generációjánál is. Ahogy egymás után érkeztek a kezembe a gyermekek, legtöbbjük fejjel előrefelé, szeretetteljes jelenléttel fogadtam őket a világban. Mély tisztelettel tartottam a kezemben a kis fejüket. Megköszöntem, hogy eljöttek. Ilyenkor szinte hallottam az angyalok énekét.
Most arra kérlek, hogy tedd le a könyvet, és egy pillanatra képzeld el a saját születésedet. Képzeld el, milyen sebezhető és egyben tökéletes voltál. Képzeld el, ahogy először nyitottad ki csodálkozással teli kis szemedet a világra, és először néztél körül.
Ha szeretnéd, elképzelheted az angyalok karát is, ahogy egyre erősödik az énekük.
Képzeld el, ahogy aranyfényben fürdetnek, és így üdvözölnek a világban. Azért szeretném, hogy elvégezd ezt a kis gyakorlatot, mert ahhoz, hogy képesek legyünk szeretni magunkat, előbb meg kell értenünk, mekkora csoda a megtestesülésünk.
Gondolj csak bele a részletekbe: hogy te, éppen te öltöttél testet az édesanyád méhében és születtél meg erre a világra. Valamilyen célod volt azzal, hogy éppen ehhez a biológiai anyához és apához érkeztél, akiknek a DNS-e összeolvadt, hogy létrehozza a te saját DNS-edet. A lelki utadat azok az emberek alakították, akik felneveltek, akár két szülő, akár csak egy, vagy valaki egészen más volt az. Amíg itt vagy, változást hozol a világba, még ha csak kis dolgokban is. Kapcsolódni fogsz másokhoz, hatással leszel az életükre. Szépséget teremtesz. Megosztod másokkal az ajándékaidat és továbbadod a tapasztalataidat. A hatásod, legyen az nagy vagy egészen kicsi, hullámokat vet, és számos módon terjed tovább, amelyeket talán soha nem is fogsz teljesen megérteni.
Nem számít, hogy úgy hiszed-e, az életedet valamilyen teremtő erő álmodta meg, vagy inkább azt gondolod, véletlenszerű események hosszú láncolatának eredményeként jött létre. Akárhogy is: valódi csoda.
Amikor ráhangolódunk az életre, a szeretet energiája szabadon áramolhat a szívünkbe. Ám sokunkat érnek sérülések életünk során – akár már a születésünk pillanatában, ha nem „takarták be” megfelelően a lelkünket, akár később, más események során. A szeretettől való visszahúzódás erre a fájdalomra adott reakció. De gyógyítható. Valójában te vagy az, aki meggyógyíthatod. Bár mások segíthetnek, nélküled nem tudják elvégezni a dolgot. Alapvető fontosságú, hogy úgy dönts, begyógyítod a sebeidet, betakarod a lelkedet, és meglátod a csodát abban, hogy a világra jöttél. Ez a barlangban fellobbanó gyufaláng. Az első lépés a félelem legyőzéséhez, amely hazugságokkal tömi a fejed a saját értéktelenségedről. Ebben rejlik az erő, amely szabaddá tehet téged.
Van, akinek annyira nehéz szeretetet elfogadni más emberektől, hogy könnyebb állatokkal kezdenie. Ez számomra teljesen érthető: az állatok nem ítélkeznek, és jóval kisebb az esélye, hogy megbántanak. Sok páciensemnél láttam, hogy a szívük egy kutya, macska vagy ló szeretetén keresztül kezdett megnyílni. Az évek során nekem is sok kutyám volt, és különösen fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim is kutya mellett nőjenek fel. Az állatok feltétel nélküli szeretettel ajándékoznak meg, és sokunk számára könnyű őket szeretni. Arra emlékeztetnek minket, hogy szerethetők vagyunk, és képesek szeretni, még akkor is, ha mi ezt elfelejtettük.
Ha egyszer képessé válsz a szeretet befogadására, megérkezik vele az egészség és a boldogság is. Attól kezdve pedig a legtermészetesebb dolog, hogy elkezded továbbadni ezt a szeretetet mindenkinek, akivel találkozol.