Gyerekként sokat tanultam arról, hogyan kell szeretni. A szüleim jól szerettek minket, nekik köszönhetem, hogy megtanítottak elfogadni a szeretetet, azáltal, hogy megmutatták nekem, mennyire értékes vagyok. Ez része volt a magasabb szintű életcéljuknak: a szeretet erejével gyógyítani.
A szüleim hithű presbiteriánusok voltak, akik úgy gondolták, Jézus üzenete csak a szeretetről szól. Ma már látom, hogy az emberek számos különféle módon értelmezik (és értelmezik félre) a kereszténységet. Ha a missziós munka valóban az együttérzés és a gyógyítás eszméje mentén folyik, akkor gyönyörű dolog, de sok kárt is okoztak már vele. Bármit lehet jól és rosszul is használni, és ez alól a vallás sem kivétel. Azonban őszintén hiszem, hogy az én szüleim helyesen használták a hitüket, annak alapját ugyanis az elkötelezett szeretet jelentette.
Egyik este, miután hazatértünk több hónapi terepmunka után, anyám épp az írógépnél dolgozott. Órákat töltött az ormótlan szerkezet mellett, és táborról táborra cipelte magával. Hozzám hasonlóan apámnak is nehézséget okozott az olvasás és írás, ezért anyám vállalta magára a presbiteriánus misszióval való levelezést, beszámolva arról, mire fordították az egyház által küldött támogatásokat. Azon az estén az írógép megszokott, ritmusos kopogása helyett azt hallottam, hogy anyám többször megáll, aztán újra nekilendül. Végül apám bekopogott a dolgozószoba ajtaján. Anyám jelezte, hogy bemehet, és ő be is lépett, de résnyire nyitva hagyta az ajtót, így hallottam, miről beszélnek.
Anyám sóhajtva mondta, hogy nagyon kevés a megtérés. A munkájuk része volt, hogy a többnyire hindu vallású helyieket megtérítsék és megkereszteljék. A szüleim azonban nem erre a részre helyezték a hangsúlyt – nem ez volt, amire az energiájukat fordították.
Apám válaszul elkezdte felsorolni a legutóbbi eredményeiket a sebek és betegségek gyógyítása terén, emlékeztetve anyámat, hogy milyen fontos munkát végeznek. Sok olyan embert kezeltek, akik még soha nem részesültek orvosi ellátásban. Beléptek a lepratelepekre; megérintették azokat, akiket érinthetetlennek mondtak.
Azért tették ezt, mert elhívásuk volt arra, hogy terjesszék a saját értelmezésük szerinti evangéliumot. Az ő felfogásukban az érintés az orvoslás szerves része volt, és ezt magam is így gondolom. A szeretetükkel és a kezükkel gyógyítottak, ahogy a számukra oly kedves bibliai történetekben Jézus is tette.
A dolgozószoba ajtaja mellett állva hallgattam, ahogy apám biztatja anyámat, felsorolva néhány betegséget és a csodás embereket, akiken segítettek az előző néhány hónap során: a fájdalmasan elrothadt fog kihúzását, a rosszul összeforrt csont helyretételét, egy gyermek fertőzésének a kezelését.
– Jól végezzük a munkánkat, Beth – mondta.
– Igen, azt hiszem – válaszolta anyám elgondolkodva. – Talán nem hozzuk a számokat, de jól végezzük a munkánkat.
A szüleim életük nagy részét indiai betegek kezelésével töltötték, és mindketten hosszú, boldog, nektárral átitatott életet éltek. Még gyászolni is nehéz volt őket, mert az életük maga volt az ünnep. Hiányoztak, de nem voltam szomorú miattuk. Teljes szívvel szerettek, és teljes életet éltek.
Az, ahogyan a szüleim bántak a betegeikkel, mély hatást gyakorolt rám – nem csupán az orvosi pályámra, hanem arra is, ahogyan életem folyamán az emberekhez viszonyultam. Azt tanították nekem, hogy minden embert szeretni kell, kivétel nélkül.
Fontos tisztázni, hogy mindenkit szeretni nem azt jelenti, hogy mindenkivel egyet is kell érteni. Nem jelenti azt sem, hogy mindent el kell fogadnunk, amit mások tesznek, vagy feltétlenül sok időt szeretnénk velük tölteni. A szeretet egy energia, ami túlmutat azon, hogy kedvelünk-e valakit vagy sem. Sok páciensemet nehéz volt kedvelnem, és biztos vagyok benne, hogy a szüleim is így voltak néhány betegükkel. De ha nem vagyok képes szeretni valakit, azt a saját problémámnak tekintem, nem a másikat hibáztatom érte, szóval igyekszem megtalálni a módját, hogy mégis szeretettel forduljak felé. Próbálok találni valami apróságot, ami közös bennünk – talán mindketten szeretjük a gyerekeinket, vagy mindkettőnket lenyűgöz a sivatagi táj. Ha ilyesmit nem találok, keresek valamit, ami kedvelhető benne, akármilyen banális is legyen – talán a frizurája vagy az ölelése. Újra és újra azt tapasztalom, hogy a szeretetem növekedni akar – csak meg kell építenem a támasztékot, amelyre felfuthat. A szeretet nem más, mint szabad utat engedni az energia áramlásának a szívünk és a világ között, és nem gördíteni elé akadályt. Ily módon a szeretet kulcsfontosságú eleme az egészségünknek és a jóllétünknek. Létfontosságú.
De még ha értjük is ezt, az élet mindig képes olyan váratlan dolgokkal meglepni minket, amelyek a lelkünk mélyéig megráznak. Az ilyen pillanatokban elhatalmasodhat rajtunk a félelem, még akkor is, ha már sokat tudunk a szeretetről, és gyakoroljuk is azt. Ha egyszer már sikerült elindítani a szeretet szabad áramlását a szívünk és a külvilág között, hogyan tudunk ellenállni annak, hogy újra visszazuhanjunk a félelembe?