Talán már jó ideje dolgozol azon, hogy képes legyél szeretetet adni és elfogadni, és sokat fejlődtél benne. Aztán történik valami váratlan: kirúgnak, a céged tönkremegy, véget ér egy kapcsolatod vagy valaki megbetegszik. A szeretet orvosságként való alkalmazásának része, hogy akkor is keressük a szeretetet – sőt, akkor a leginkább –, amikor sötét idők köszöntenek ránk.
Íme, egy jellemző helyzet, amelyet orvosként számtalanszor láttam: egy páciens egészsége megrendül, ő pedig bezárkózik a félelembe, majd elfordul a saját testétől, megszakítja vele a kapcsolatot, vagy ellenségként tekint rá. Ez különösen igaz akkor, amikor úgy érezzük, a testünk elárult vagy épp elárulni készül minket.
Az egyik páciensem, Carolyn, hosszú ideje küzdött azért, hogy gyereke legyen. Már a megfoganás is nehézséget jelentett számára, a magzat kihordása pedig még inkább. Hiába tettünk meg mindent a sikerért, öt vetélést szenvedett el, amelyek mindegyike a terhesség ugyanazon szakaszában következett be.
Amikor hatodszor is várandós lett, mérsékelten bizakodó volt. Úgy tűnt, minden jól halad, de aztán elkezdett vérezni, pont akkor, amikor a korábbi vetélései történtek. Pánikban hívott fel. Erős félelem lett úrrá rajta, és nem tudta, mit tegyen.
– Biztos vagyok benne, hogy el fogom veszíteni ezt a kisbabát is – zokogott. – Olyan tehetetlennek érzem magam, mintha semmit sem tehetnék ellene.
Nem tudtam, hogy meg lehet-e menteni a babát, de abban biztos voltam, hogy ha nem tudja csökkenteni a félelmét, akkor növelnie kell a szeretetét.
– Amire a babának most a leginkább szüksége van, az a maga szeretete – mondtam neki –, akkor is, ha megszületik, és akkor is, ha nem.
Nyilván nem mondhattam Carolynnak, hogy ne féljen – hiszen természetes volt, hogy retteg. De segíthettem visszaterelni a figyelmét a szeretetre.
Arra kértem, hogy tegyen ricinusolajos pakolást a hasára, és beszélgessen a babával, mondja el neki, hogy mennyire szeretné világra hozni, és kérje meg, hogy maradjon vele.
– Beszéljen a gyermekéhez – mondtam neki. – Együtt vannak most ebben a helyzetben.
Carolyn egész este beszélt a gyermekéhez. Elmondta neki, hogy miért szeretnének kisbabát a férjével, és hogy már most mennyire szeretik ezt a kis testet, amely a méhében növekszik. Nagyon kérte a gyermekét, hogy maradjon, de azt is elmondta, hogy elfogadja, akárhogy is dönt – hogy nem fogja kevésbé szeretni, bármi is történik.
Reggelre elállt a vérzés. Bejött ultrahangra, megnéztem a szívhangot. A baba életben volt. Ahogy teltek a hónapok, úgy tűnt, hogy Carolyn terhessége problémamentes. Időre született, és ott lehettem, amikor világra jött. Ahogy mindig, most is hallottam az angyalok énekét.
De ahogy a kis arcát a tenyerembe vettem, elakadt a lélegzetem.
A felső ajkán és a szájpadlásán hegszövetet láttam, amit akkoriban „nyúlszájnak” neveztünk. Ez egy súlyos állapot, amelyet csak sok műtéttel lehet helyrehozni. Én még sosem láttam olyat, hogy magától meggyógyult volna, de úgy tűnt, hogy itt pontosan ez történt. Rámosolyogtam Carolynra, miközben eszembe jutott az az éjszaka, amikor a gyermekével beszélgetett.
– A Nagy Sebész elvégezte a munkáját! – mondtam neki.
És ezekkel a szavakkal átnyújtottam neki a tökéletes kisfiát.
Később utánaolvastam a magzati fejlődés szakaszainak, hogy felfrissítsem a tudásomat. Carolyn pont akkor kezdett vérezni és imádkozni a gyermekéért, amikor a lágy szájpadlás kialakulása történik. Minden okom megvolt, hogy higgyek abban: nem csupán önmagát szerette át a gyógyulásba, de a méhében lévő kisfiának is segített meggyógyulni.
Mélyen hiszem, hogy Carolyn megmentette a fia életét azzal szeretettel, amelyet felé sugárzott. Még ha hatalmas is volt a tét, elfordult a félelem sötétségétől, és a legerősebb fényhez kapcsolódott: a gyermeke iránti szeretethez.
Sok pácienst láttam, aki ugyanezt az utat választotta. Evelyn arra készült, hogy végiggyalogolja a Camino de Santiago zarándokút egy hosszabb szakaszát. Ez élete egyik nagy álma volt, és sokszor elképzelte, hogyan fog faluról falura vándorolni Spanyolország vidéki tájain, vendégházakban töltve az éjszakát és egyszerű ételeket fogyasztva.
Aztán olyan térdsérülést szenvedett, hogy járni is alig tudott utána. Pánikban keresett fel.
– Gladys doktornő, mi lesz, ha mégsem tudok elmenni erre az útra? – kérdezte. – Évek óta készülök rá. Hosszú kilométereket kell majd gyalogolnunk mindennap, egyenetlen talajon. Fontos, hogy a térdem erős legyen, és fogalmam sincs, hogyan gyógyulhatna meg időben!
– Mondja el a térdének, hogy mit szeretne és miért – tanácsoltam neki. – Aztán szeresse egészségesre. Beszéljen az őssejtekkel. Erősítse meg őket szeretettel és hittel.
A következő hónapokban Evelyn folyamatosan imádkozott és meditált, és kérte a térdét, hogy gyógyuljon meg egy világos cél érdekében: hogy végigjárhassa a spirituális utat, amelyről évek óta álmodott.
Persze sosem fogjuk tudni, hogy a térde ettől gyógyult-e meg, és azt sem, hogy miként alakultak volna a dolgok, ha nem imádkozik, nem meditál. Azt azonban tudjuk, hogy végigjárta a zarándokútnak azt a részét, amelyet eltervezett, és nemcsak fájdalom nélkül, jól működő térddel, hanem a célja iránti megerősödött elkötelezettséggel. A befelé fordulás, az elmélkedés még mélyebb értelmet adott az útjának, hiszen mielőtt elindult volna, lelki értelemben már megtett egy fontos lépést: letette a hit alapkövét.
Az élet egyik nagy igazsága, hogy sok minden van, amit egyszerűen nem tudunk. Amikor rossz hírt kapunk, nem tudjuk, hogyan fogjuk meglátni benne a jót. De magának a hitnek is ereje van. Ez a pillanat az, amikor döntést hozunk arról, hogy a félelem helyett a szeretetre koncentrálunk. Ez önmagában is gyógyír lehet – és még ha nem is hoz teljes gyógyulást, akkor is megtölti az életünket mélységgel és boldogsággal.
A szeretetet választani az elsöprő félelemmel szemben önmagában is csoda. Ám ez a döntés olykor más csodákat is elindít.
Susan, akinek a tragikus autóbalesetéről a 13. fejezetben írtam, saját bőrén tapasztalta meg ezt. Ahogy az ágya mellett ültem, teret adtam a félelmének, és gyöngéden felajánlottam neki egy választási lehetőséget: mit fog tenni ebben a látszólag reménytelen helyzetben? Tudtam, hogy neki magának kell megtalálnia azt a belső képet a vizualizációhoz, amely működni fog számára, éppúgy, ahogy nálam működött a húzható bőrönd a mellrák esetében. A képnek teljesen valóságosnak kellett lennie számára, és a szeretetre kellett épülnie.
Elmagyaráztam neki, hogyan zajlik a csontok gyógyulása. Beszéltem az oszteoblasztokról, amelyek új kapcsolatokat hoznak létre a csontsejtek között, és az oszteoklasztokról, amelyek lebontják a régi vagy sérült csontállományt. Meséltem a peptidek szerepéről, és arról a tényről, hogy a csontok tudják, hogyan gyógyítsák meg magukat, ha esélyt kapnak rá. – A teste képes a gyógyulásra – biztattam. – Lehet, hogy nem könnyű, de lehetséges. Válassza azt, hogy egészségesnek és erősnek látja a gyönyörű testét.
Susan balesete nem sokkal azután történt, hogy a Katrina hurrikán letarolta New Orleanst, és a hírek tele voltak az újjáépítési tervekkel. Ahogy ott feküdt mozdulatlanságra ítélve, Susan sokat gondolt New Orleansra. Látta maga előtt, ahogy napról napra újjáépül. Mivel az elméjének nem volt semmi más dolga, elképzelte, ahogy utakat aszfaltoznak és új épületeket húznak fel. Először nem értette, honnan jönnek ezek a képek – nem kapcsolta össze őket a beszélgetésünkkel. Úgy tűnt neki, hogy pusztán unalmában kerítette hatalmába ez a furcsa rögeszme az újjáépítés iránt.
Idővel azonban az orvosok elkezdtek váratlan dolgokat észlelni. Susan gerince olyan módon kezdett gyógyulni, amit addig elképzelhetetlennek tartottak.
Susan rájött, hogy a furcsa megszállottsága valójában vizualizáció volt. Amint ezt felismerte, elkezdett tudatosabban gyakorolni, megértve, hogy a „város”, amelyet a képzeletében épít, valójában a gerincét alkotó csontszövet. Látta, ahogy a munkások épületeket és hidakat építenek – ezek voltak az ő oszteoblasztjai. Figyelte, ahogy talicskáról talicskára hordják el a törmeléket – vagyis az oszteoklasztjai végezték a bontást és tisztítást. Idővel az orvosi csapat levette róla a gipszet. Képes volt felülni, aztán átülni a kerekesszékbe.
Alig több mint egy évvel a balesete után újra járt.
Az élő orvoslásban mindig azon dolgozunk, hogy oda-vissza tudjon áramolni a szeretet. Módot keresünk arra, hogy ez a törekvés nektárral töltsön fel minket. Amikor a szeretetet a mindennapi életünk részévé tesszük, újrateremtjük az életet.
Ez történhet nagy léptékben is, amikor egyre több és több szeretetet fogadunk be a világból, engedve, hogy a szívünkig érjen, és onnan továbbáramoljon a körülöttünk élők felé. És ugyanez történik kicsiben, amikor megtanuljuk szeretni önmagunk minden egyes részét. Fontos, hogy mivel tápláljuk magunkat, egészen sejtszintig ér a hatása, és nem kell megvárni, amíg szenvedni kezdünk, hogy elkezdjük magunkat szeretettel gyógyítani.