Kedvenc gyerekkori emlékeim a téli táborainkból származnak. Nagyon szerettem, hogy mindenkinek megvolt a maga feladata, és a munka örömteli volt. Tetszett az is, hogy egymásra támaszkodtunk. Szerettem tudni, hogy bár messze vagyunk másoktól, de együtt vagyunk, összekapcsolódva. Jólesik visszagondolni azokra az időkre: akkoriban alakult ki bennem a közösségbe vetett erős hit.
Egyik este, amikor a családi sátorban leültünk a vacsora utáni szójátékozásra, Ayah dugta be a fejét.
– Itt van szádhu – mondta mosolyogva. Indiában gyakran tűntek fel hindu szádhuk, de a mi táborunkban ritkább vendégek voltak, és pontosan tudtam, melyik szádhuról beszél. Mi, gyerekek mind az öten talpra ugrottunk – Gordon olyan kicsi volt, hogy valószínűleg még nem is tudta, miért ugrik talpra –, és kirohantunk, nyomunkban a szüleinkkel.
A szádhu magas férfi volt, sötét, átható tekintettel, amelyből ősi misztikum sugárzott. Ma már tudom, hogy egy nagyon öreg lélek jelenlétében voltam, bár akkoriban ezeket a szavakat istenkáromlásnak tartottam volna. Szundar Szing egy keresztény hitre tért szádhu volt, aki elutasította a kereszténységgel érkező nyugati kulturális befolyás átvételét. Úgy gondolta, hogy a hit terjesztésének legjobb módja Indiában az, ha egyszerűen úgy él, mint Jézus, és közben teljesen megőrzi az indiai identitását. A szádhuk sáfrányszín dhótijában járt, feje köré turbánt tekert és hosszú szakállt viselt. Jöttünkre elmosolyodott. – Hiányoztatok, gyerekek – mondta.
Szundar Szing szádhu minden télen ellátogatott a táborunkba, miután a nyarat Tibetben töltötte. Mindig gyalog járt, és egy-két hetet töltött a táborban, ahol jókat evett, és dalokkal meg mesével bűvölte el a gyerekeket. Az emberek ösztönösen vonzódtak hozzá, már a puszta jelenléte magában hordozta a kapcsolódás lehetőségét. Igyekeztem úgy viselkedni, mint ő, és tudtam, hogy amikor felnövök, én is szeretném majd magamhoz vonzani az embereket. Szerettem volna hozzá hasonlóan kiárasztani a szeretetemet a gyerekekre, reményt hozni mindenkinek, akivel találkozom, és örömmel osztani meg a történeteimet bárkivel, akit érdekel. Szerettem volna az igazságomat a másokkal való kapcsolódáson keresztül megélni.
Mindannyian alapvető szinten kapcsolódunk egymáshoz. Ezt könnyű elfelejteni, és különálló lényként tekinteni önmagunkra. Végül is én én vagyok, a saját bőrömbe burkolva, és ott vagy te is, a te bőröddel körülhatárolva. Ugyanakkor társas lények vagyunk, és a túléléshez szükségünk van egymásra. Bármennyire is próbáljuk elválasztani magunkat a többiektől, közösségek részei vagyunk, akár tetszik, akár nem. Részei vagyunk egy családnak, egy kultúrának, egy országnak, egy kontinensnek és az emberi fajnak. Összekötnek minket a közös élményeink és a génjeink. Szó szerint osztozunk a levegőn, amelyet belélegzünk.
Lehet, hogy különálló lények vagyunk, de egy közösséget alkotunk. Van egy kollektív életerőnk. Ahogy az egyén saját életerejének is gondozásra van szüksége, úgy ez a közös életerő is törődést kíván.
Ez a gondolat először 1969-ben ütött szöget a fejembe, amikor Bill és én Izraelbe utaztunk, és ellátogattunk egy kibucba. Aznap sokáig maradtunk fenn, szinte vibráltunk az élménytől, és izgatottan beszélgettünk arról, amit láttunk – egy közösségről, ahol minden és mindenki szervesen kapcsolódott egymáshoz. Mindenkinek megvolt a maga célja és feladata. Amit a gyerekek az iskolában tanultak, az összefüggött azzal, ami a földeken, az orvosi rendelőben és a konyhában történt. Mindenki hozzájárult a kollektív életerőhöz és részesült is belőle.
Részben ez az utazás adta az ihletet a „Babakocsi” programhoz, amelyet Barbara Brown szülésznővel közösen vezettünk az 1970-es és 1980-as években. A program az otthon szülés elősegítésére jött létre: a nőket a képzett szakemberek mellett a szeretteik segíthették szülés közben, az otthonuk kényelmében. Speciális felszereltségű furgonunk a vajúdó nő otthona előtt parkolt, miközben figyelemmel kísértük a szülés folyamatát. Ha beavatkozásra volt szükség, vagy kórházba kellett vinni a kismamát, minden eszközünk megvolt hozzá. A legtöbbször azonban a „Babakocsi” csak ott állt a kocsifeljárón, miközben a nők megszülték egészséges, boldog kisbabájukat az otthonukban. Néhány esetben a furgont az anya, a baba vagy mindkettőjük kórházba szállítására kellett használni. De az óriási gólyával díszített jármű mindenkor azt jelezte a közösségnek: egy új lélek érkezik! Fogadjátok szeretettel!
Napjainkban ritkaságnak tűnik a valódi közösség. Már a világjárvány előtt is sok médiabeszámoló született arról, hogy a magányosság válságát éljük. Számos országban és demográfiai csoportban azonosították problémaként a magányosságot.11 Ez az elszigeteltségérzés pedig pusztító hatással van a testre. A Brigham Young Egyetem egy kutatásában azt találták, hogy a magány ugyanolyan hatással van az élettartamra, mint napi 15 cigaretta elszívása.12 A rossz társas kapcsolatokat a szívbetegség kockázatának 29 százalékos és a stroke kockázatának 32 százalékos növekedésével hozták összefüggésbe.13
Az adatok ugyanakkor azt is mutatják, hogy a pozitív társas kapcsolatok segítenek, hogy jól működjünk. Ashton Applewhite író rámutatott, hogy a társas kapcsolódás a boldog és egészséges öregedés fő mutatója. A többgenerációs barátságokat is hasznosnak tartja, amit számos tanulmány is alátámaszt: ezekből kiderül, hogy a kisgyermekek közelsége pozitív hatással van az idősebb emberekre, akik épp azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy mi értelme van az életüknek.14 Míg a házasságot általánosságban a szív- és érrendszeri betegségek kockázatának csökkenésével hozzák összefüggésbe, a konfliktusos házasságok éppen ellenkezőleg, fokozott kockázattal járnak.15 A Harvard Study of Adult Development szerint az, hogy ötvenéves korunkban milyen a kapcsolataink minősége, a legpontosabb előrejelzője annak, hogy nyolcvanéves korunkban milyen lesz az egészségünk és a jóllétünk.16 Az élet kapcsolódásból születik, kapcsolódás tartja fenn, és kapcsolódást hoz létre. Akkor vagyunk a legboldogabbak és a legegészségesebbek, amikor hozzájárulunk a kollektív életerőhöz, és merítünk is belőle. Ez a gondolat az alapja a negyedik titoknak, amelyet meg szeretnék osztani veled: soha nem vagy igazán egyedül. A közösséghez való kapcsolódás felerősíti az egyéni életerőnket azáltal, hogy ráhangolódunk a kollektív életerőre.
Ez azt jelenti, hogy akkor működünk igazán jól, amikor képesek vagyunk elfogadni mások kapcsolódási szándékát. És mivel a kapcsolódás nemcsak befogadás, hanem kezdeményezés is, mi magunk határozzuk meg a közösségeink egészségét. Mindannyiunk felelőssége, hogy támogató hálózatot építsünk magunk köré. Ennek során egyben hozzájárulunk a másokat is megtartó kapcsolati háló egészéhez. Az adás gesztusának még csak nem is kell önzetlennek lennie, mivel önmagunknak teszünk jót vele. Ahogy a fiam, Bob mondta még gyerekkorában: „Hé, anyu, most már értem! Ha összebarátkozom valakivel, és ő is összebarátkozik valakivel, és aztán ő is összebarátkozik valakivel, akkor az egész körüléri a világot, és visszajut hozzám!”
A világ számos pontján láttam virágzó közösségeket. A legnagyobb örömet azonban azokban a csoportokban tapasztaltam, ahol az emberek összedolgoznak egy közös cél érdekében, még akkor is – vagy különösen akkor –, ha nagy nehézségekkel kell szembenézniük. Nem tökéletes emberek kellenek egy közösség virágzásához, és nem is rengeteg pénz – csak az, hogy felhasználjuk azt, amink van, és megtaláljuk a módját, hogy ez elég legyen.
Úgy neveltek, hogy higgyek a kapcsolódás erejében. Összetartó családban és életteli közösségben nőttem fel, amelyben az emberek segítették egymást és valóban összetartoztak. Azóta is arra törekszem, hogy összetartó családot teremtsek, mindannak ellenére, amin keresztülmentünk, és mindig aktív részese vagyok az engem körülvevő világnak. Tudatosan előtérbe helyezem a társas kapcsolataimat, mert az egész lényemet áthatja, amikor adok másoknak, és elfogadom, amit tőlük kapok.
Úgy sejtem, te is ismered ezt az érzést. Remélem, életed során legalább egyszer megtapasztaltad már, hogy milyen érzés, amikor valaki teljes szívvel támogat. És remélem, volt már alkalom, amikor te nyújtottál támaszt valaki másnak, akár csak egy pillanatra is, és megérezhetted az igazi, mély kapcsolódást. Ha igen, emlékezz vissza, mennyire feltöltött energiával. Felidézheted, hogyan áramlott át rajtad ez a megújult életerő, amely előrevitt és mozgásba hozott. Az életerőnek ez a felerősödése a közösség fontosságának egyik legékesebb bizonyítéka.
Évtizedek óta van egy álmom: megalapítani az Élő Orvoslás Faluját, ahol a gyógyítás, a mindennapi élet és tanulás egyetlen egységet alkot. Bizonyos szempontból ez a vízió a gyermekkorom vándortáborain alapul, más szempontból viszont egy egészen új paradigmát tükröz, egy olyan közösséget, ahol az emberek együtt élnek és dolgoznak a gyógyulásért. Társas lények vagyunk – arra születtünk, hogy együtt legyünk. Akkor működünk jól.
Bár ezt sokan értjük a fejünkkel, a gyakorlatban egyre nehezebb megvalósítani. Az Egyesült Államok (a világ nagy részéhez hasonlóan) ideológiai törésvonalak mentén morzsolódik fel. A családtagok nem tudnak kapcsolódni egymáshoz, még az ünnepeket is mindenki inkább a saját kis kuckójában tölti. Egyre több házasság végződik válással. A házaink egyre nagyobbak, miközben mindinkább visszahúzódunk az elektronikus eszközeink világába. Minél többet birtoklunk, annál kevesebb időt töltünk együtt. Még ha elméletben vágynánk is a kapcsolódásra, valahogy túl nehéznek tűnik kielégíteni ezt a szükségletünket. Talán már nem is tudjuk, hogyan kell.
Ahogy ezt figyelem magam körül, elgondolkodom: ha annyira jólesik a kapcsolódás, és tudjuk is, hogy jót tesz nekünk, miért kerüljük mégis?