Amikor az első gyermekem, Carl megszületett, Cincinnatiben éltem, és összebarátkoztam egy másik újdonsült anyukával az utcánkból, akinek volt egy hasonló korú kisfia. Ugyanabban a kórházban dolgoztunk rezidensként, és volt bennünk néhány közös dolog. Amint elég idősek lettek ahhoz, hogy lemásszanak az ölünkből, Carl és Harry sokat játszottak együtt. Jól kijöttek egymással, de egészen másként játszottak – részben azért, mert annyira más volt a nevelési stílusunk. Carl felfedező típus volt, akit Bill-lel együtt arra biztattunk, hogy kússzon-másszon és nyugodtan piszkolja össze magát. Harryt az édesanyja kesztyűben küldte ki játszani, és néha még pórázra is kötötte, hogy biztonságban legyen. Ma már rengeteg információ áll a fiatal szülők rendelkezésére arról, hogy milyen fontos néha engedni a gyerekeknek, hogy összepiszkolják magukat. A legtöbb ember tudja, hogy a túlságosan steril környezet nem tesz jót a fejlődésnek. Harry édesanyja viszont olyan orvosi képzést kapott, amelynek a csíraelmélet állt a középpontjában, vagyis minden a kórokozók elpusztításáról szólt – ő pedig a legjobb tudása szerint járt el. Sok más nőhöz hasonlóan ő is azt tanulta, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyeket meg kell tennie ahhoz, hogy jó anya legyen, és ezek közé tartozott az is, hogy távol tartsa fiát a bacilusoktól.
Harry és az édesanyja egyben a pácienseim is voltak. Sokszor jöttek hozzám, mert Harry állandóan betegeskedett. Mindent összeszedett, bármennyire is igyekezett az anyukája, hogy megóvja őt. Egy nap Carl boldogan játszott a földön, miközben Harry csöndesen üldögélve nézte őt. Az édesanyja megkérdezte tőlem:
– Hogyan lehet, hogy Carl alig beteg, Harryt meg olyan gyakran kell elvinni hozzád? Pedig én annyira vigyázok rá!
Nevettem, és elmagyaráztam, hogy Carlnak valószínűleg erősebb az immunrendszere. Hagytam, hogy kapcsolatba kerüljön a világgal, és ennek köszönhetően ellenállóbbá vált. Ez a történet önmagában nem rendkívüli, ha azonban metaforaként tekintünk rá, sokat tanulhatunk belőle. Vannak dolgok, amelyek valóban veszélyesek – a forró kályha, a magas sziklák, a mérges kígyók –, és Harry édesanyja helyesen tette volna, ha ezektől megóvja a fiát. De túlzásba esett, és Harry szenvedte el a következményeit. Pontosan ilyen a közösség működése is. Igen, vannak emberek, akik árthatnak nekünk, ez igaz. De ha túlságosan meg akarjuk védeni magunkat másoktól, akkor éppen azoktól a kapcsolódási lehetőségektől vágjuk el magunkat, amelyek a javunkra lehetnének. Azért jöttünk egy emberekkel teli világba, mert arra születtünk, hogy közösségben éljünk, ennek minden szépségével és zűrzavarával együtt.
Gyakran azért nem lépünk kapcsolatba másokkal, mert nem akarjuk bepiszkolni a kezünket. Nem akarunk mások „hiányosságaival” vesződni. Meg akarjuk óvni magunkat a csalódástól. Közben pedig lemaradunk az életről.
A modern kor kényelmes megoldásai megkönnyítik ezt. Gyakorlatilag „kifertőtlenítettük” az életünkből azt az alapvető emberi érzést, hogy szükségünk van egymásra. Napjainkban, ha nincsenek anyagi gondjaink, úgy alakíthatjuk ki a világunkat, hogy szinte senkitől ne kelljen semmit kérnünk. A szomszédaink helyett alkalmazások segítenek abban, hogy elhozzuk az autónkat a szerelőtől vagy eljussunk az orvosi rendelőbe. A zsúfolt hétköznapokon percek alatt rendelhetünk vacsorát kiszállítással. Egy kattintással felbérelhetünk embereket arra, hogy sétáltassák a kutyánkat, összeszereljék a bútorunkat vagy lemossák az autónkat. Úgy tűnik, minél „fejlettebbek” vagyunk, annál inkább azt a kényelmet keressük, hogy soha ne kelljen semmit kérnünk a szomszédainktól és a barátainktól. Egy pénzen megvásárolható közösséget teremtünk magunk köré. Elmúltak azok az idők, amikor átszaladtunk a szomszédhoz egy bögre cukorért vagy közösen építettünk fel egy szerszámoskamrát.
Talán úgy hangzom, mint egy vénasszony, aki a világ változására panaszkodik. De valami sokkal alapvetőbb dologra próbálok rámutatni: szükségünk van arra, hogy kölcsönkérjük azt a bögre cukrot. Jót tesz nekünk, ha közösen építjük fel a szerszámoskamrát. Mert amikor így élünk együtt, az rákényszerít minket, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, még ha csak kis dolgokban is. Régen a gyakori interakcióink gondoskodtak arról, hogy ismerjük a szomszédainkat, és tudjuk, mi történik a másik életében. Segítettek megőrizni az életerőnket azáltal, hogy védtek az elszigetelődéstől.
A modern életmód egyre inkább lehetővé teszi a mindennapi élethez szükséges interakciók számának csökkentését – és e mögött ráadásul az az ideológia áll, hogy akkor leszünk a legboldogabbak, ha csak akkor érintkezünk másokkal, amikor éppen kedvünk szottyan. Ennek azonban súlyos ára van. Túl sokat veszítünk, ha nem kapcsolódunk a közösséghez. Emberi létezésünk egy alapvető részétől fosztjuk meg magunkat.
A közösségi létet választani persze kompromisszumokkal jár. Először is, kevésbé kiszámítható. Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam 1958-ban, amikor Bill és én átköltözünk a második közös otthonunkba, Arizonában. Egy tipikus, szinte elpusztíthatatlan arizonai házat választottunk, amelyet tökéletesnek tartottunk héttagú családunk számára, amely hamarosan nyolcfősre bővült. Minden este együtt vacsoráztunk, és általában legalább tizenöten ültük körül a nagy tölgyfa étkezőasztalunkat. Nem aggódtunk amiatt, hogy rend van-e a házban vagy tökéletes-e az étel. A lényeg az volt, hogy együtt legyünk.
Annyi ember jött-ment nálunk, hogy egy nap, amikor a környékbeli betörések miatt becsöngetett hozzánk egy rendőr, és figyelmeztetett, hogy éjszakára zárjuk be az ajtót, rájöttünk, hogy hiába élünk ott nyolcan, egyikünknek sincs kulcsa. Akkoriban Bill-lel gyakran rendeztünk otthon adománygyűjtéseket az általunk alapított és támogatott szervezetek javára. Orvosokat és gyógyítókat láttunk vendégül, akik különböző kultúrákból és hagyományokból érkeztek, és sokan néhány napot is nálunk töltöttek. Esténként informális, baráti hangulatú beszélgetések zajlottak az asztal körül. És szinte mindennap megtöltötte a házat egy egész csapat környékbeli gyerek zsivaja.
Bill és én úgy döntöttünk, hogy olyan otthont szeretnénk, ahova gyerekek és felnőttek egyaránt örömmel jönnek, hogy jól érezzék magukat. Ezzel egy időben lemondtunk a nyugodt, csendes és makulátlan házról. Elég kaotikus évek voltak, de egyáltalán nem bántam meg. A közösségépítés szükségszerűen együtt jár egy kis zűrzavarral.
Egy délután végre találtam egy kis időt arra, hogy lazítsak egyet a kádban. A fürdőszobánknak két ajtaja volt, az egyik a hálószobánkba, a másik Bill dolgozószobájába vezetett. Épphogy lehunytam a szemem, és kezdtem ellazulni a meleg vízben, amikor valaki feltépte a hálószobából nyíló ajtót. Egy vad tekintetű fiú rontott be a fürdőszobába, egyenesen elfutott a csap mellett, feltépte a másik ajtót, és beszaladt a dolgozóba. Alig tűnt el az ajtó mögött, máris futva jött utána egy kislány, aki szintén továbbrohant a dolgozószoba felé. És aztán jöttek a többiek: a harmadik egy nagyobb gyerek volt, a negyedik egy kis kócos, az ötödik egy apróság, akinek a szeme sem állt jól. Pár pillanat alatt tíz gyerek száguldott át a fürdőszobán, miközben én ott feküdtem a kádban. Közülük csak három volt a sajátom, és egyikük sem vette észre, hogy egyáltalán ott vagyok. Egy részem bosszankodott – ott feküdtem anyaszült meztelenül a kádban, és próbáltam néhány perc nyugalmat lopni magamnak. De a másik részemet csodálattal és hálával töltötte el a gondolat, hogy milyen örömteli és nyitott otthont tudtam teremteni a gyermekeim számára.
Másokat beengedni az életünkbe azt is jelenti, hogy a dolgok néha kicsit kaotikusak és rendetlenek lesznek. Közösségben élve nem várhatjuk el, hogy minden tökéletes legyen, vagy pont úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk. Megértem az emberek vágyát arra, hogy kézben tartsák a dolgokat – mindannyian a saját utunkat járjuk, és szeretnénk mi magunk meghatározni ezt az utat. Az élet szépsége azonban pont abban rejlik, hogy az útjaink keresztezik egymást. Ez igazán csodálatos is lehet: megoszthatjuk egymással az addigi utunk során szerzett élményeket, elmondhatjuk, hogy mit tanultunk, hová tartunk, és mi is tanulhatunk másoktól. Bizonyos szempontból ez megterhelőnek tűnhet. A rövid ideig tartó, akut stressz azonban még jót is tehet az embernek. Ez persze nem azt jelenti, hogy sok időt kellene töltenünk állandóan negatív és bántalmazó emberek társaságában – a hosszan tartó stressz komoly károkat okozhat. A kutatások szerint azonban egy kis súrlódás időnként pozitív hatással bírhat.17
Amikor steril világot próbálunk létrehozni, kizárva belőle minden tökéletlenséget és bosszúságot, ami az emberi kapcsolatokkal jár, a saját életerőnk ellen dolgozunk, és gyengébbé válunk – mint szegény kis Harry a kesztyűjében.
Ma olyan társadalomban élünk, ahol azt sulykolják belénk, hogy csak akkor tudunk kijönni egymással, ha mindenben tetszik a másik. Egy ennyire polarizált világban ez a gondolatmenet oda vezethet, hogy már azt sem tudjuk, kihez kapcsolódhatunk egyáltalán. De ha egyszer a közösség ennyire fontos, hogyan kezdhetünk neki a felépítésének?