Az egészséges énhatárok kijelöléséhez vezető első lépés önmagunk és az életfeladatunk megismerése. Először is meg kell értenünk, hogy mi tölt fel bennünket nektárral, és mi szívja le a tartalékainkat, mert ez jelzi, mi tartozik a lelki utunkhoz, és mi akadályozza, hogy azon járjunk. A megfelelő határok kijelöléséhez és megtartásához nagyon jól kell ismernünk saját magunkat. Meríthetünk inspirációt másokból, akik már megtestesítik ezt az önazonosságot, de akkor is nekünk kell megtalálnunk a saját utunkat.
A nővérem, Margaret fontos példakép volt számomra egész életemben. Nagyon sok mindenben hasonlított anyánkra: a saját útját járta anélkül, hogy leszólt volna másokat azért, mert az ő útjuk más. Margaret csöndes jósága követendő minta volt számomra. Gyermekkorunkban még harcoltam ellene, de miután megtanultam elengedni ezt a harcot, az életem hátralevő részében már felnéztem rá és a nyomában jártam.
Amikor megszületett az első gyermeke, ő és a férje egy fedél alatt éltek az anyósával, Courtwright mamával. Az anyósáé volt az emeleti hálószoba. Még karon ülő volt a pici, amikor egyszer elmentem meglátogatni őket. A gyerek nagyon sírt, és úgy tűnt, bármivel is próbálkozik Margaret, semmi sem segít. Visszatekintve, a szelek bánthatták vagy kólikás volt – a bajának semmi köze nem volt Margaret gondoskodásához. De Courtwright mama azért csak lejött hozzánk, és rögtön elkezdte osztani az észt a nővéremnek.
A tanácsai mögött ítélkező, ellenséges energiák érződtek. Úgy tűnt, nem tartja Margaretet alkalmas anyának. A hangneme negatív volt, szinte már bántó. Néztem, ahogy a nővérem ringatja a babát, még szorosabban bepólyálja, és szorosan öleli magához. Végül Courtwright mama befejezte a mondandóját, és visszament az emeletre.
Margaret tovább dúdolt a kicsinek, lágyan, rezzenéstelenül. Ez meglepett, mert engem nagyon felbosszantott volna, ha így bánnak velem. Megkérdeztem, hogyan tudott ilyen nyugodt maradni ebben a helyzetben.
– Ó, hát ő ilyen – mondta Margaret a baba felé gügyögve, miközben a térdén ringatta őt. – De ez nem az én dolgom. Erre nincs energiám. Minden energiám ide megy – a gyerekemhez.
Courtwright mama még húsz évet élt, és szinte végig kritizálta a testvéremet. De mire meghalt, megtanulta tisztelni őt – olyannyira, hogy Margaretre hagyta az autóját.
Sokszor eszembe jut az a pillanat a nővéremék nappalijában. Az a mondata, hogy „erre nincs energiám”, a legtisztább megfogalmazása a határhúzásnak, amit valaha hallottam. Nem úgy értette, hogy nem rendelkezik elegendő energiával; csak úgy döntött, hogy inkább másra fordítja. A család nagyon fontos volt Margaret számára, és helyénvalónak érezte, hogy az anyósa náluk lakhasson. Így tudta megoldani, hogy ez a helyzet működjön.
Napjainkban népszerű téma a határhúzás. Azonban gyakran az emberek kizárásával azonosítjuk, mintha egyfajta erődöt kellene építenünk. Szerintem ez félreértés. A valódi határok belülről fakadnak – arról szólnak, hogy mire szánjuk az energiánkat, mit tartunk érdemesnek a figyelmünkre és mit nem.
Ebben az értelemben a határainkat teljes mértékben mi határozzuk meg. Gyakran nem tudjuk befolyásolni, hogy ki lép be az életünkbe, és milyen energiákat hoz magával, és ha ezt túl keményen próbáljuk szabályozni, az lemeríti az életerőnket. Azt viszont mindig mi döntjük el, hogy mennyi figyelmet fordítunk az emberek azon részeire, amelyeket nem kedvelünk. Ha alig marad pozitív életerő, amit táplálni lehet, a kapcsolat előbb-utóbb úgyis felszínessé válik, vagy akár ki is kopik az életünkből. De nincs szükség arra, hogy bárkit kizárjunk az életünkből: csak a negatív energiát, amit esetleg magával hoz. Ha így tekintünk rá, a határhúzás nem az emberek kizárásáról szól: a legjobb részüket beengedhetjük.
Az egyik páciensem ezt akkor értette meg, amikor tüdőrák alakult ki nála. Patty már régóta dohányzott, és gyorsan romlott az állapota, nem sokkal a diagnózisa után már kórházba is került. Betelefonáltam a kórházba, hogy beszéljek a kezelőorvosával, azt remélve, hogy legalább annyira stabilizálni tudják, hogy hazamehessen.
– Nincs jól – mondta az orvos a vonal túlsó végén. – Nagyon vérszegény, és túl gyenge ahhoz, hogy hazaengedjük.
– Nem kaphatna vérátömlesztést? – kérdeztem.
– Próbáltuk – válaszolta az orvos –, de nem engedi. A teste talán erőtlen, de ő maga makacs, mint egy öszvér!
Bementem a kórházba, hátha sikerül meggyőznőm. Elmondtam neki, hogy ha nem kap vért, valószínűleg meghal.
– Tudom – mondta Patty. – De ez egyszerűen nem helyes. Nem hagyhatom, hogy valaki más vére folyjon az ereimben. Nem is ismerem azt az embert. Nem is biztos, hogy kedvelném. Ráadásul mi van, ha fertőzött a vér? Nem helyénvaló ez. Talán anélkül is meg tud gyógyulni a testem.
Megértettem az aggodalmát, de a kórlapját nézve egyértelmű volt, hogy vérre van szüksége. Azt gondoltam, talán segíthetne neki, ha más szemszögből tekintene a helyzetére: nem úgy, mint valaki, aki beteg és vér kell neki, hanem úgy, mint aki talán egy szent lehetőséget kapott a szeretet elfogadására. Azt mondtam neki, gyönyörű dolog, hogy valaki valahol a világon annyira szereti őt, hogy a vérét adja érte. A legértékesebb és legjobb részét ajánlotta fel, attól függetlenül, hogy egyébként milyen ember. A teste azt üzeni neki, hogy most nagyon gyönge, és szüksége van erre a támogatásra. Szerencsére valaki a közösségből már felajánlotta a vérét pont ilyen célra. Nem számít, hogy ki. Csak az számít, hogy eléggé fontosnak érezte az ügyet ahhoz, hogy segítsen.
Ez a nézőpontváltás mindent megváltoztatott. Patty képes lett a vérre a szeretet ajándékaként tekinteni, amely a donor legjobb részéből fakadt. Elfogadta a transzfúziót, és hamarosan sokkal jobban érezte magát. Azáltal, hogy elfogadta a közösség támogatását, szert tett arra az erőre, amelyre szüksége volt a rák elleni küzdelemhez.
A határaink tükrözik, hogy kik vagyunk és mire van szükségünk – és mivel ez folyamatos változásban van, a határaink is ennek megfelelően mozoghatnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy mások mozdíthatják el őket helyettünk – hanem azt, hogy nekünk magunknak kell rendszeresen befelé figyelnünk, és felismernünk, hogy mire van szükségünk, éppen milyen alakú kirakósdarabként illeszkedünk a világba. Ez gyakran másoknak is segít, hogy a helyére illesszék a saját darabjukat.
Ahogy a 14. fejezetben már említettem, dr. Milton Erickson az én nappalimban indította el a hipnózisról szóló beszélgetőkörét az 1950-es évek végén. Eleinte nagyon szerettem otthont adni a csoportnak; miután évekig kívülállónak éreztem magam Ohióban, örömmel töltött el, hogy Arizonában végre a nyüzsgés középpontjában lehettem. Ám ahogy az ötödik gyerekem születéséhez közeledtem, szükségem volt a pihenésre, és a tudat természetéről folytatott, éjszakába nyúló heves viták kezdtek a terhemre lenni. Már nem vettem részt a beszélgetésekben, csak aludni szerettem volna. Egy este megmondtam Billnek és Miltonnak:
– Elég volt. Új helyet kell találnotok a beszélgetőkörnek.
Várandós voltam és fáradt, szóval nem igazán finomkodtam.
Egy kicsit zúgolódtak – azt hiszem, Bill is élvezte, hogy központi szereplői vagyunk az éppen folyó fontos diskurzusoknak, Milton pedig szeretett volna mindent úgy folytatni, ahogy addig – de hamarosan találtak egy kicsit hivatalosabb helyszínt a csoport számára. A költözés elindított egy nagyobb ívű beszélgetést a csoport jövőjéről. Ennek hatására a csoport magja létrehozta az Amerikai Klinikai Hipnózis Társaságot. Az ASCH a mai napig a klinikai környezetben hipnózist alkalmazó egészségügyi és mentálhigiénés szakemberek legnagyobb szervezete.
A határ, amelyet meghúztam, a saját lelki utam része volt: akkoriban elsősorban a bennem növekvő élettel kapcsolatban voltak teendőim, és fel kellett készítenem a testemet a szülésre, ahelyett, hogy hosszú vitákat hallgassak a tudattalan elméről. De egyben Milton lelki útjához is hozzátartozott, ahogy mindazokéhoz is, akiket az ASCH munkája érintett a következő évtizedekben. A döntésem ideiglenes válságot teremtett azzal kapcsolatban, hogy hol fogják tartani az összejöveteleket, de összességében az egész csoport számára ez volt a legjobb, ami történhetett. Így működnek az egészséges határok: az egész rendszer javára válnak.
Persze nem mindig egyszerű határt húzni. Nekem sem volt kellemes a nyűgös, terhes feleség szerepe, ahogy Bill és Milton sem örült, hogy kirakták őket a viták megszokott, kényelmes helyszínéről. De jobb pillanataimban képes vagyok egy kis humorral oldani a helyzetet. Ohióban akkor tetőztek a dolgok, amikor rájöttem, hogy már a boltba sem mehetek el anélkül, hogy valaki oda ne jönne hozzám valamilyen egészségi panasszal. Egy szombat reggel négy gyerekkel indultam a helyi szupermarketbe. Bill távol volt, én a teljes kimerültség határán egyensúlyoztam, a gyerekek pedig különösen nyűgösek és mozgékonyak voltak. Egy páciens meglátott a kekszes polcnál, és egyenesen a bevásárlókocsim felé vette az irányt. Magamban felsóhajtottam, tessék, már megint.
Teljes megdöbbenésemre Yvonne nem valami egyszerű, felszínes panasszal jött oda hozzám – egy nőgyógyászati fertőzésről kezdett mesélni, minden részletet megosztva, teljes hangerővel. Az 1940-es években jártunk, és bár semmi problémám nem volt azzal, hogy nőgyógyászati fertőzésekről beszéljünk a rendelőmben, a kekszes polcnál ez nagyon furcsán vette ki magát. A nagyobb fiaim a földön birkóztak, de a két kicsi a bevásárlókocsiban ült, és tágra nyílt szemmel hallgatták a részleteket.
Amikor a testnedvekhez ért, láttam, hogy a legnagyobb fiam is elkezd fülelni. Ekkor betelt a pohár.
– Mondja, Yvonne, miért nem fekszik le most azonnal? – mondtam, a szupermarket padlójára mutatva. – Dobja le a bugyiját, és szívesen megvizsgálom itt és most.
Széles mosolyt villantottam a páciensem felé, jelezve, hogy komolyan gondolom, és elkezdtem a táskámban kotorászni, mintha a műszereimet keresném. A fiúk félbehagyták a birkózást – ismerték ezt a hangsúlyt, és mindig felkapták a fejüket az olyan „botrányos” szavakra, mint a „bugyi”.
Yvonne elvörösödött.
– Itt? – kérdezte, körülnézve.
– Vagy kérjen időpontot hétfőre – tettem hozzá, mintha az is ugyanolyan jó ötlet lenne.
– Ó! – kiáltott fel. – Igen, azt hiszem, inkább azt fogom tenni!
– Akkor hétfőn találkozunk! – mondtam, és elindultam a kocsival a zöldséges részleg felé, miközben a két nagy gyerekem vihogva követett, a két kicsi pedig a bevásárlókocsiban kuncogott. Szeretek úgy gondolni erre, hogy a humor kicsit elvette a határhúzás élét – de legalábbis felejthetetlen élmény lett az első négy gyermekem számára.
Azt hiszem, azért is kedveltek meg annyira ebben a városban, mert azt adtam a pácienseimnek, amire valóban szükségük volt. Nem tudtam megoldani minden problémájukat, de állandó, megbízható jelenlétté váltam az életükben. A teljes elutasítottság után olyan fontos szereplő lettem, hogy a puszta túlélés érdekében el kellett kezdenem határokat húzni.
Az, hogy mit adunk a közösségnek, legalább olyan fontos, mint hogy mit kapunk tőle. Ezt könnyű elfelejteni; sokan először csak azt nézzük, hogy számunkra mit tartogat. Pedig abból is sokat nyerhetünk, ha megosztjuk, amink van. Hogyan kezdjünk hát hozzá? Hogyan tudjuk a legjobbat nyújtani magunkból minden helyzetben, hozzájárulva a kollektív életerőhöz?