A Margarettel való kapcsolattartás volt az egyik kapaszkodóm, amely átsegített azokon a hosszú, fárasztó ohiói éveken. Ő Pittsburghben lakott, mindössze kétórányira tőlem, ami valódi áldás volt. Éppúgy kisgyerekeket nevelt és közben teljes állásban dolgozott az egészségügyben, mint én. A Johns Hopkins Egyetemen végzett ápolóként, és mint minden Taylor gyerek, aki az egészségügyben kötött ki, ő is a szüleink egészséggel és jólléttel kapcsolatos holisztikus nézeteit igyekezett továbbvinni. Sok közös volt bennünk, ami összekötött minket.
Amikor csak lehetett, találkoztunk: a gyerekeket elküldtük játszani, mi pedig beszélgetésbe merültünk. Én a lendületemet és a lázadó gondolataimat hoztam, ő pedig a csöndes érzékenységét és végtelen kedvességét. A nővérem volt a legkedvesebb, legodaadóbb barátom. Néha egészen belelovaltam magam valamibe, ő meg csak pislogott rám a nagy kék szemével, türelmesen hallgatva, amíg lassan megnyugodtam. Két találkozás között telefonon is sokszor beszéltünk. Megcsörgettem, ő pedig végighallgatott; aztán elmesélte, hogy az ő életében mi történik, és én is végighallgattam őt.
A pácienseim felé is hasonló figyelemmel fordultam, rászánva az időt, hogy elmondják, amit mondani akartak, nemcsak a testi panaszaikról, hanem az életük nehézségeiről is. Sokukat, főleg a nőket, soha nem hallgatta még végig senki, akit tekintélynek tartottak. Eleinte nehezen nyíltak meg, de ahogy kialakult köztünk a bizalom, ez kezdett megváltozni.
A figyelmes hallgatás képessége egész életemben hasznomra vált, mert sokszor ez a legjobb módja a közösséggel való pozitív kapcsolat fenntartásának. A valódi odafigyelés segít megérteni a másik nézőpontját és küzdelmeit. Amikor meghallgatunk valakit, segítünk, hogy kevésbé érezze egyedül magát – ettől pedig mi is kevésbé érezzük egyedül magunkat. Ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtehetünk egymásért.
Carl bátyám is jól tudta ezt. Mozgalmas gyermekkorunk során megtanított verekedni, és gyakran cukkolt, hogy dhamar dhol vagyok (hindusztáni nyelven „ügyetlen vödör” – ezt a sértést hosszú végtagjaimmal érdemeltem ki). Később a Harvard orvosi karán tanult, majd Panamában és Indiában dolgozott orvosként. Végül visszatért az Egyesült Államokba, és a Johns Hopkinsnál elindította a nemzetközi egészségügyi szakirányt. Sok fontos projektje közül az egyik a Future Generations („a jövő generációi”) volt, melynek keretében helyi közösségekkel együttműködve igyekezett javítani a nők szülési körülményein Afganisztán vidéki tartományaiban. Már mindketten a nyolcvanas éveinket tapostuk, amikor egy nap felhívott, és megkérdezte, hogy segítenék-e neki.
– Az a baj, Dhamar, hogy ezek a nők senkivel sem hajlandók beszélni a férjük engedélye nélkül, és még olyankor is meglehetősen visszafogottak. Be kellene jutnunk, hogy megértsük, hogyan szülnek, és lássuk, hol lép fel a probléma. Az újszülöttek és az anyák halálozási aránya is döbbenetes némelyik közösségben, és biztos vagyok benne, hogy a higiénián és a szegénységen túl valami más is van emögött. Te olyan jó hallgatóság vagy, talán veled szóba állnak.
Beleegyeztem, és hamarosan egy Afganisztánba tartó repülőn találtam magam. Mivel a szüléseket többnyire nők vezették le, a kollégám, dr. Shukria és én kinéztünk néhány falut, és mindegyikből elhívtunk két nőt a bentlakásos programunkba. Nem volt könnyű rávenni őket, hogy jelentkezzenek a programra – sőt, amikor beszélni szerettünk volna velük, sok férfi nyilvánvalóvá tette, hogy nem akarja elengedni a feleségét. Azt javasoltuk, hogy küldjék el akkor az anyósukat, amibe már a férfiak is gond nélkül beleegyeztek.
Egy hétig éltünk együtt egy házban, és fokozatosan megismertük egymást. A kollégámmal megkértük ezeket a nőket, hogy meséljék el a saját szüléstörténetüket, hátha kiderül, mi nem működik jól. Már önmagában annak is igen erőteljes hatása volt, hogy meghallgattuk őket. Sokan közülük addig soha nem mesélhettek a terhességgel és szüléssel kapcsolatos nehézségeikről, még a közösség többi nőtagja sem hallotta ezeket a történeteket. A nekik szentelt figyelmünk azt üzente, hogy fontosak, és minden történetük is fontos.
Amint a nők elkezdtek beszélni, már könnyű volt megérteni, hogy mi történik; volt, aki saját maga is rájött. Bevett gyakorlat volt a vajúdás közbeni böjtölés, ami legyengítette a nőket, így nehezebbé – néha lehetetlenné – vált, hogy önállóan nyomjanak, és világra segítsék a gyermeküket. A köldökzsinór elvágásakor nem alkalmaztak sterilizálást, ami fertőzéseknek tette ki az újszülötteket. A szülési gyakorlat egyszerű változtatásaira volt csak szükség, amelyeket könnyen be lehetett vezetni a halálozási arány csökkentése érdekében. És mivel mi meghallgattuk őket, ők is nyitottá váltak arra, hogy meghallgassanak minket.
Dr. Shukria és én megosztottunk velük néhány egyszerű információt a higiéniáról, táplálkozásról, anatómiáról és hasonlókról. Azzal küldtük vissza őket a falvaikba, hogy osszák meg ezt a tudást az egész közösséggel. Ha a nők tudnak valamit, azt megtanítják egymásnak. Néhány héten belül a tőlünk kapott információk elterjedtek a vidéki területeken, a már meglévő közösségi hálózaton keresztül. És mindehhez csak annyi kellett, hogy mindegyik nő beszéljen, a többiek pedig meghallgassák őket.
Az olyan jószívű emberek, mint Carl, dr. Shukria és a nemzetközi segélyszervezetek milliónyi munkatársa, akik segítenek egészségügyi ellátást eljuttatni a bolygónk távoli pontjaira is, megmutatják, hogy sokszor a legfontosabb dolog, amit másoknak adhatunk, a puszta jelenlétünk. Afganisztánban az első dolgunk az odafigyelés volt, nem a problémamegoldás. Biztos vagyok abban, hogy legalább olyan fontos volt megteremteni egy biztonságos teret, amelyben ezek a nők beszélhettek a tapasztalataikról, mint a képzés és az erőforrások, amelyeket később megosztottunk velük. Bíznunk kellett abban, hogy a figyelmünk, a hallgatásunk önmagában is jelentőséggel bír.
Cserébe ezeknek a nőknek is bízniuk kellett abban, hogy fontos a mondandójuk. A legtöbbjük még soha nem osztotta meg másokkal a szülésélményét. Sokan még arról sem beszéltek soha, hogy elveszítettek gyermekeket és terhességeket, hogy látták a barátaikat meghalni szülés közben vagy utána, sem a kezeletlen gátrepedésekről és sipolyokról, valamint egyéb szüléshez kapcsolódó szövődményekről, amelyeket el kellett szenvedniük. Nem is gondolták, hogy a rendelkezésükre álló információ fontos lehet a számunkra vagy akár egymás számára.
Mégis, más szempontból ezek az afganisztáni nők tökéletesen tisztában voltak a közösség erejével. Megfigyeltem, hogy sokszor támaszkodtak egymásra. Együtt dolgoztak, együtt főztek, megosztották, amijük volt, és segítséget kértek egymástól. Engem is befogadtak a közösségükbe, pedig nem beszéltünk közös nyelvet, más volt a kulturális és pénzügyi hátterünk, valamint az iskolázottságunk. Ezek helyett találtunk sok más kapcsolódási pontot: az anyaságot, a szülés élményét és nagymamaként a következő generáció felnevelését. Azzal érkeztünk, amink volt, kapcsolatot kerestünk, és együtt új közösséget hoztunk létre.
Különösen lenyűgözött ennek a közösségi élménynek az ereje a hét végén, amikor néhány asszony meghívott, hogy töltsek egy napot náluk a hegyekben. Ez hosszú, szamárháton megtett úttal járt, és bár nyolcvanhat éves létemre elég jól tartottam magam, aggódtam, hogyan fogja bírni a testem az ösvényen való rázkódást. Az egyik asszony észrevette, hogy nehezen tartom magam a szamár hátán, és szeretett volna segíteni. Felnyúlt, és megragadta az egyetlen hevederszerű dolgot, amit akkor viseltem: a melltartómat. Így vonultunk felfelé a hegyre, egy csapat afgán asszonnyal, egy szamárral, és egy szorosan a melltartópántomra kulcsolódó kézzel.
A közösségekben így támogatjuk egymást – ahogy tudjuk. Amikor ott vagyunk egymásnak azzal, amink van, feltöltődünk nektárral. Amikor nyitott szívvel, félelem nélkül fogadjuk a kapcsolódást, nincs olyan hegy, amelyre ne tudnánk feljutni – szamarastul, melltartópántostul, mindenestül.
Ha ilyen módon hangoljuk össze az életerőnket a közösségével, annak rendkívüli ereje van. Olyan lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, amelyeket addig talán el sem tudtunk képzelni. Az élet maga emel fel és támogat minket a közösségen keresztül. És amikor a legnagyobb szükségünk van rá, segítőket küld hozzánk vagy emberalakot viselő angyalokat.