A Deaconess Hospital úttörő intézmény: 1888-ban alapították az ohiói Cincinnati első kórházaként. De amikor közel hatvan évvel később odakerültem gyakornokként, előtte még sosem dolgozott náluk női orvos.
Mindig tudtam, hogy nőként nekem kell kitaposnom az utamat az orvoslás világában, ahogy előttem anyám is tette. Mégis, mivel a tapasztalataim jó része egy női orvosi iskolából származott, és a háború idején bizonyos munkakörökben örömmel látták a nőket, reméltem, hogy engem is szívesen fogadnak, mint a Deaconess első női orvosát.
A reményeim azonban gyorsan szertefoszlottak. Nem kaptam szobát az ügyeleti napokon, így miközben a férfi orvosoknak volt hol aludniuk, nekem be kellett hoznom egy párnát és egy takarót, és felfeküdhettem a röntgenasztalra. Nagyon vártam a gyakorlatot, mert több hónapnyi szülészetet is tartalmazott. De aztán további hónapok következtek az ortopéd sebészeten, és ott igazi nehézségekbe ütköztem, mert a sebészeti osztály vezető rezidense, aki ebben az időszakban a közvetlen felettesem volt, már előre eldöntötte, hogy nem kedvel.
Ez volt az első – de nem az utolsó – alkalom, hogy nyílt diszkriminációval kellett szembenéznem női orvosként. A sebészeti osztály vezető rezidense egyértelművé tette, hogy szerinte a nőknek semmi keresnivalójuk az orvosi pályán – különösen, ha még terhesek is. Pár hónapja már házasok voltunk Bill-lel, amikor megkezdtem a gyakorlatomat, és alig vártuk, hogy belekezdjünk a hatgyerekes családról szőtt tervünk megvalósításába. Amikor látszani kezdett az első terhességem, a vezető rezidens nyilvánvalóvá tette a véleményét. Elkezdett 7:30-as műtétekre beosztani, ami azt jelentette, hogy nem tudtam előtte enni, mert az étkező csak 8-kor nyitott. Aztán észrevettem, hogy én a leghosszabb és legnehezebb ortopéd sebészeti beavatkozásokat kapom. A reggeli rosszulléteim egyre erősödtek, de mindent megtettem, hogy ne vegye észre, mennyire pocsékul érzem magam. Ő ezzel szemben mintha tudatosan azon dolgozott volna, hogy még jobban megnehezítse az életemet: minden felmerülő apróság miatt engem hívatott az interkomon, hogy biztosan ne tudjak lepihenni vagy akár csak leülni egy percre sem.
Ezt látva, néhány nővér a segítségemre sietett. És velem volt egy kedves takarítónő, Lucille is, akinek az éjszakai felmosás volt a feladata. Egyszer, amikor rosszul lettem, elbújtam egy kis tárolóhelyiségben, és belehánytam egy fémtálba. Épp csak végeztem, amikor megszólalt a csipogóm: a vezető rezidens volt az. Pánikba estem, nem tudtam, hogyan takarítsak el magam után, miközben válaszolnom is kell a hívásra. Ahogy kinyitottam a helyiség ajtaját, ott állt Lucille. Ragaszkodott hozzá, hogy ő takarítson fel utánam, én meg menjek eleget tenni a főnököm legújabb szeszélyének.
Kitartottam, és a lehető legjobban igyekeztem helytállni. Ahogy a vezető rezidens egyre agresszívebben tette nyilvánvalóvá az ellenszenvét, csak még elszántabb lettem: nem csupán végigviszem a gyakorlatot, hanem azt is megmutatom nekik, hogy a nők – még a terhes nők is – éppolyan alkalmasak orvosnak, mint a férfiak.
Aztán egyszer csak a heti beosztás, amelyet krétával írtak ki a sebészeti osztály táblájára, rejtélyes módon kezdett az én javamra változni. A nevem egyre gyakrabban került a rövidebb műtétek mellé, amelyek ráadásul kedvezőbb időpontokban kezdődtek.
Egy nap a vezető rezidens tombolva állított meg a folyosón.
– Hogy meri módosítani a beosztást? – kérdezte.
– Nem tettem ilyet! – válaszoltam. Ez igaz is volt – fogalmam sem volt, ki módosítja a beosztást. Úgy éreztem, mintha az univerzum válaszolt volna az imáimra. Nem lepett meg, de hálás voltam. Valaki törődött velem és vigyázott rám, még ha nem is tudtam, ki volt az.
Sokan megtapasztalták már ezt az érzést. Miután a szüleim Indiába költöztek, apám húga, Belle Taylor, aki példaképének tartotta anyámat, saját maga is oszteopátiás orvosnak tanult. Mivel Belle néni nem ment férjhez, abban az időben „vénlánynak” nevezték. Ennek ellenére – valamint annak dacára, hogy az 1920-as években jártunk – ő is eljött Indiába, hogy missziós munkát végezzen. Végül kilépett a misszióból, és alapított egy független árvaházat, néhány órányi távolságra a szüleimtől.
Amikor 1969-ben meglátogattam a szüleimet, elmentem Belle nénihez is, az árvaházba. A gyerekek jó része egy nagy projekten dolgozott: agyagtéglákat készítettek és a napon szárították őket. Megkérdeztem, mire kellenek a téglák, és elmondta, hogy új tehénistállót építenek. Az árvaház folyton ételhiánnyal küzdött, olyan sok éhes szájat kellett etetni, Belle néni pedig úgy gondolta, hogy egy fejőstehén megoldást jelenthet a problémáikra.
– De hiszen nincs is tehenetek – mondtam lassan, alaposan körülnézve, hogy jól látom-e.
– Még nincs – válaszolta Belle néni. – De így működik a hit. Le merem fogadni, hogy ha megépítjük a tehénistállót, az Úr látni fogja, hogy már küldheti a tehenet a gyerekeknek.
Néhány hétbe telt, amíg a gyerekek elkészítették a szükséges mennyiségű téglát és felépítették az istállót. A habarcs már száradt a napsütésben, de még mindig nem volt tehén. Ekkor készítettek egy etetővályút, megtöltötték szénával, és tovább vártak.
Pár nappal később betévedt az udvarukra egy tehén, tejtől nehéz tőggyel. Megérezte a széna illatát, és egyenesen besétált az istállóba! Belle néni térdre esett, hogy megköszönje az Úrnak ezt a hihetetlen csodát. Pár perccel később azonban már újra talpon volt, és folytatta a munkát. Hálás volt, hogy a tehén megérkezett, de egyáltalán nem volt meglepve.
Amikor kialakítunk egy kölcsönös adok-kapok kapcsolatot a körülöttünk levő világgal, egy idő után azt vesszük észre, hogy szinte bárhova nézünk, támogatást találunk. Jó energiát sugárzunk kifelé, és ez visszatalál hozzánk. Ahogy Belle néni, mi is támaszkodhatunk erre. Mivel mi hozzuk létre a közösségünket, és mi tesszük erőssé azt, bízhatunk benne, hogy meg fog tartani minket a szükség idején. Ehhez hitre van szükség – de nem feltétlenül spirituális vagy vallásos értelemben. Akár valami nálunk nagyobb erőben hiszünk, ahogy Belle néni tette élete minden egyes napján, akár saját magunkban és abban a képességünkben, hogy ki tudunk alakítani egy támogató társas közeget – minden erőfeszítés, amelyet egy közösség létrehozására fordítunk, a kollektív életerőnket táplálja. Ez lehetővé teszi, hogy az élet – a világegyetem – viszonzásul mellénk álljon, és a segítségünkre siessen, ha kell.
Belle néni rendíthetetlen hite az Úr gondoskodásában óriási hatással volt rám – ahogy anyám és apám hite is. Olyan felnőttek neveltek fel, akik sokat adtak a közösségüknek, és ugyanezt várták cserébe, ezért felnőve magam is így tekintettem a világra: mint egy olyan helyre, amelynek én is szerves része vagyok, és amelyre ezért teljes mértékben rábízhatom magam.
Amikor Bill és én az orvosira jártunk, semmi pénzünk nem volt. Ennek ellenére szerettem volna friss házasként hálaadásnapi vacsorát adni az új otthonunkban, ezért meghívtam pár barátot.
Hálaadás napján mind elmentünk egy meccsre. Azt terveztük, hogy utána áthívjuk őket az ünnepi vacsorára. Félidőben bevallottam Alice barátnőmnek: nem főztem semmit! Nem volt elég pénzünk egy újabb bevásárlásra, úgyhogy azt mondtam Billnek, hogy felküldök egy imát, aztán reménykedünk. Bill csak csóválta a fejét, de bízott bennem: amikor olyan érzésem volt, hogy megoldódnak a dolgok, gyakran igazam is lett. Azt terveztem, hogy végső esetben mogyoróvajas szendvicset szolgálok fel.
Alice szörnyülködve nézett rám.
– Mogyoróvajas szendvicset? – kérdezte. De én csak mosolyogtam, mert nem hittem, hogy sor kerül erre. A csontjaimban éreztem, hogy valami történni fog.
Még akkor is a csodában reménykedtünk, amikor visszaértünk a házhoz. Ahogy kitártam az ebédlő ajtaját, terített asztal várt, egy teljes hálaadásnapi vacsorával: töltelék, krumplipüré, szósz – és középen egy sült pulyka. Gyönyörűen volt megterítve, a legszebb étkészletemmel. Alice rám nézett és nevetett.
– Tudtam, hogy csak ugratsz, Gladys! – mondta.
– Pedig nem! – válaszoltam. – Fogalmam sincs, hogy került ez ide! Tényleg!
És akkor megláttam egy levelet a pulton. A fölöttünk lakók hagyták ott. Épp leülni készültek a frissen elkészült vacsorához, amikor hírt kaptak egy családi vészhelyzetről, így mindannyian rohantak a repülőtérre. Nem akarták, hogy kárba vesszen az étel, ezért lehozták hozzánk.
Bár a családi vészhelyzet, ami miatt el kellett utazniuk, véletlen egybeesés volt, az, hogy nekünk adták az ételt, már nem volt véletlen. Ismertük őket, és barátságos viszonyban voltunk. Láthatták, hogy anyagi gondokkal küzdő friss házasok vagyunk, távol a családunktól, és gondolom, kedveltek minket. A hitem tette lehetővé, hogy teljes nyugalommal üljem végig azt a meccset: nemcsak abban bíztam, hogy az univerzum gondoskodni fog rólam, hanem abban is, hogy én már megteremtettem ehhez a feltételeket. Az az igazság, hogy büszkén szolgáltam volna fel a mogyoróvajas szendvicseket is: ez volt otthon, és mindenkinek jutott volna belőle. De azáltal, hogy minden szinten kapcsolódtam a közösség erejéhez, teret adtam egy csodának – és az meg is érkezett. Ha úgy érzed, nem kapsz támogatást a körülötted lévőktől, érdemes lehet megkérdezni: Te támogatóan fordulsz feléjük? Hozzájárulsz valamilyen módon a kollektív életerőhöz, vagy csak merítesz belőle? Képes vagy erős határokat tartani abban, hogy mire fordítod a figyelmedet, ugyanakkor felfedezni mindenkiben a barátot? Örömöt és pozitív érzéseket terjesztesz magad körül? Megbízhat benned a közösség?
Ha bármelyik kérdésre „nem” a válaszod, hogyan várhatnád, hogy a kollektív életerő visszatükrözze a támogatásodat?
A közösség a kapcsolatok kölcsönösségén alapszik. Az egyéni kapcsolódásaink révén hozzuk létre a saját támogató hálónkat, amely minden szinten működik. Újra és újra megtapasztaltam, hogy amikor elkötelezzük magunkat a saját életerőnk mellett, és azt a közösségen keresztül tápláljuk, angyalok jelennek meg, hogy segítsenek végigmenni az utunkon. Mintha maga az élet kelne szárnyra, hogy a támogatásunkra siessen.
Ezeknek az angyaloknak az egyike rendezte át a neveket a Deaconess Hospital beosztásában. Nem gondolkoztam ezen túl sokat; annyit tudtam csak, hogy valakivel biztosan jól bántam, és most cserébe ő is jól bánik velem. (Vagy – Belle nénihez hasonlóan – akár úgy is tekinthettem rá, mint az Úr áldására.) Őszintén szólva túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy hosszan lamentáljak ezen, csak annyit mondtam magamban, hogy köszönöm, és próbáltam arra használni az így nyert plusz alvásidőt, hogy a lehető legjobban szolgáljam a pácienseimet.
Aztán egyik nap, késő este hívtak, hogy segítsek egy betegnek. Felkászálódtam a röntgenasztalról, elraktam a párnámat és a takarómat, és óvatosan kinyitottam a folyosóra nyíló ajtót. Ott állt Lucille egy széken a tábla mellett. Épp azon dolgozott, hogy kitörölje a nevem a reggel 7:30-as műtét mellől, és beírjon helyettem egy másik gyakornokot. Visszalopakodtam a röntgenhelyiségbe, hogy ne vegyen észre – nyilvánvaló volt, hogy titokban szeretné tartani, és akár az állásába is kerülhetett volna, ha rajtakapják. Csöndesen elmondtam egy imát, hogy valaki egyszer hozzá is ilyen jó legyen. Egy-két perc elteltével újra kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy már a folyosó túlsó végén tolja a takarítószeres kocsit, mintha semmi sem történt volna.
Attól a naptól fogva még inkább törekedtem rá, hogy Lucille-lel a hozzá méltó kedvességgel és tisztelettel bánjak, és megfogadtam, hogy ha bármikor lehetőségem lesz másnak hasonló módon segíteni, meg fogom tenni.
Amikor hozzájárulunk a kollektív életerőhöz, a saját egyéni életerőnk is gazdagodik. Nagyobb célt és mélyebb értelmet találunk a mindennapjainkban. Nemcsak azt értjük meg, hogy részei vagyunk egy nagyobb egésznek, hanem azt is, hogy hogyan illeszkedünk az egészbe. Összhangba kerülünk azzal, amit kezdetektől nekünk szánt az élet.