Az élet felé fordulni hosszú folyamat. Évekig, akár évtizedekig is eltarthat, míg teljesen megértjük önmagunkat és a világban betöltött szerepünket. Ez a folyamat apró pillanatokból áll – kis döntésekből, amelyeket újra és újra meg kell hoznunk. Feltehetjük magunknak a kérdést: Hogyan fogom ezt kezelni? És azt? Hol nyílik lehetőségem elfogadni, amit az élet ad, és kihozni belőle a legtöbbet? Hogyan fogadhatom nyitott szívvel ezt a lehetőséget, még akkor is, ha megrémít, ha teljesen a határaimig feszít?
Akkor élünk a legjobban, amikor kíváncsisággal fordulunk az élet felé, és készek vagyunk mindenből tanulni. Azt hiszem, részben ez az élet értelme – tanulni, fejlődni, egyre magasabb szinten reagálni a tapasztalatainkra. Egész biztos, hogy akkor tudjuk a legtöbbet kihozni az életünkből, ha útközben levonjuk a következtetéseket. Az élet mindig tartogat új leckéket a számunkra, ha megtaláljuk a bátorságot a felkutatásukhoz.
A legnagyobb kihívás sokszor éppen ennek a bátorságnak a megtalálása.
Évtizedekkel ezelőtt, hatvankilenc éves koromban, egy késő esti órán a hátsó kertemben találtam magam. Akkoriban több mint egyórányira laktam Phoenixtől, és az ég tele volt csillagokkal, földöntúli fénybe vonva a sivatagi tájból kiemelkedő kaktuszokat. A kandeláberkaktuszok mereven álltak, tüskés karjaikat kitárva, az ocotillo bokrok pedig vékony karjaikkal nyújtóztak a csillagok felé. És ott álltam én, a fürdőköpenyemben és egy pár elnyűtt papucsban, szintén az ég felé emelve a karjaimat, mintha csak a sors elleni tiltakozásomat akartam volna kifejezni. Elhagyatottnak, elárultnak, elfeledettnek éreztem magam, mint egy régi kabát, amelyet szögre akasztottak. Ott álltam gyászban, hitetlenkedve, hátrahajtott fejjel üvöltve az égre.
Egész nap Bill óriási papucsában járkáltam. Bár nagy lábam van, ebben az elnyűtt lábbeliben flippergolyóként csúszkált ide-oda. Mégis így csoszogtam fel-alá a házban, és hallgattam, ahogy a sarka csattog a kőpadlón a lépteim nyomán. Szerettem volna tudni, milyen érzés az ő cipőjében járni. Szó szerint. Szerettem volna megérteni, mi történt a lelki útján, hogy olyan döntéseket hozott, amelyekkel teljességgel felforgatta az életemet, és kínzó fájdalmat okozott.
Kétségkívül ez volt életem legnehezebb időszaka. Nemsokára mesélek majd róla. De előbb szeretném leszögezni: egyáltalán nem gondolom, hogy az ötödik titok könnyű lenne. Nem hiszem, hogy egyszerű tanulságokat keresni, különösen, amikor úgy érezzük, igazságtalanság vagy szerencsétlenség ért minket, vagy egyszerűen mérhetetlenül dühösek vagyunk. Elköteleződésre van szükség hozzá. Önfegyelmet igényel. Közben megbotlunk, térdre esünk, hibázunk – ez nagyjából biztos.
Mégis, ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtehetünk a lelki utunk során. Ha szokássá válik, még örömünket is lelhetjük benne: az élet legnehezebb pillanatai továbbra is fájni fognak, de ha keressük bennük a tanulságokat, az segít könnyebben feldolgozni a kisebb kihívásokat. Amikor az élet felé fordulunk, észrevesszük, hogy az élet is felénk fordul. Az élet mindig próbál valamit megmutatni nekünk. Az életünkben felbukkanó eseményeken, embereken és gondolatokon keresztül szól hozzánk, lehetőséget nyújtva a hála megtapasztalására.
Odafigyelünk?
Kezdjük egy fajsúlyos, mégis kevésbé megrázó példával. Pár évvel ezelőtt – évtizedekkel az után, hogy Bill papucsában csattogtam végig a házon – meghoztam egy nehéz döntést: abbahagyom a vezetést. Mindig is szerettem vezetni: a függetlenséget jelképezte számomra, mióta először beültem az első Ford A-modellem volánja mögé (akkor már ócskavasnak számított, de én imádtam). Ahogy azonban közeledtem a századik életévemhez, a szemem romlani kezdett. Hosszabb ideje használtam, mint a legtöbb ember, és egyszerűen nem örök életre tervezték.
Azért hagytam abba a vezetést, mert az élet jelezte, hogy eljött az ideje. Egy nap, miközben a szokásos útvonalamon haladtam Scottsdale-ben, felhajtottam az útpadkára. Mindig is óvatos sofőr voltam, így ez szokatlan volt. Egyszerűen nem láttam meg. Abban a pillanatban tudtam, hogy döntést kell hoznom. Az „A” lehetőség az volt, hogy úgy teszek, mintha meg se történt volna, vagy mintha nem lenne jelentősége. A „B” lehetőség pedig, hogy leteszem a kocsit. Eszembe jutottak az úton bicikliző dédunokáim, a kutyát sétáltató szomszédaim és barátaim, és a többi sofőr, akiket nem ismertem, de ugyanannyi joguk volt életben maradni, mint nekem. Letettem az autót.
Ha nem hajtok fel arra a padkára, lehet, hogy nem hagyom abba a vezetést. De kaptam egy figyelmeztetést, hogy változtatnom kell. Egy leckét az élettől, és szerencse, hogy képes voltam meghallani és megérteni.
Egész életemben kerestem, hogy milyen tanulságokat tartogat nekem a világ. Ezért az ötödik titkom ez: minden a tanítómestered. Amikor a tanulságot keressük, a figyelmünket visszairányítjuk a szenvedésről az életre. Az életben minden tanítómesterré válik. Ha így nézünk a világra, azzal az életünket egy életteli, lélegző folyamattá tehetjük. Ez arra hív minket, hogy mindenhez – tényleg mindenhez – kapcsolódjunk, ami az utunkba kerül.
Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy megértettem a padka által küldött üzenetet, másként sokkal súlyosabb következménnyel járó leckét is kaphattam volna – olyat, amely már emberi sérüléssel jár, az enyémmel vagy másokéval.
Az egyik páciensemnek, Debnek is volt egy hasonló élménye, az ő esetében az egészségével kapcsolatban. Egy teljesen átlagos napon hirtelen elveszítette a hallását az egyik fülére. Mivel órákkal később még mindig nem tért vissza, megijedt, és bement a sürgősségire. Először az orvosok sem tudták, mi okozhatta, ezért kértek neki egy MRI-vizsgálatot.
Amikor kijött az MRI-gépből, nagy nyüzsgés támadt körülötte. Volt egy aneurizmája! Hihetetlen szerencséjére már ott volt a kórházban, sürgősségi szakemberekkel körülvéve. Ha nem lett volna a hirtelen hallásvesztés, lehetséges, hogy nem éli túl. Ez lehetővé tette számára, hogy hálát érezzen a hirtelen megsüketüléséért: arra figyelmeztette, hogy valami baj van, és valószínűleg megmentette az életét. Deb hálás volt azért, hogy az élet a kórházba küldte őt, ahogy én is hálás voltam azért, hogy áthajtottam azon a padkán.
Mostanában sokszor hallom, hogy az embereknek fenntartásai vannak a hálával kapcsolatban. Előfordulhat, hogy a pozitív dolgokra való fókuszálás negatív hatással van az emberre: ezt nevezik ma toxikus pozitivitásnak. Ez olyan, mintha tagadnánk a valóságot. Bár a toxikus pozitivitás fogalma viszonylag új, maga a jelenség nem az.
Nem sokkal azelőtt, hogy a papucsába bújtam, Bill és én a konyhában beszélgettünk. Egyszer csak megharagudott rám, mert azt mondtam valamire, hogy „csodálatos”. (Ez már talán jelezte azt, hogy merre tartanak a dolgok.)
Rám nézett, és bosszúsan széttárta a kezét.
– Miért mondod mindenre azt, hogy csodálatos? „Ez csodálatos.” „Az csodálatos.” Hogy lehet mindig minden csodálatos? Kiborítja az embereket, hogy folyton ezt mondod. Talán ők nem tartják a dolgokat annyira csodálatosnak. Talán csak tagadni próbálod, hogy milyenek is valójában a dolgok.
Ezen meglepődtem, úgyhogy pár pillanatba telt, hogy reagálni tudjak. Mindig is úgy gondoltam, hogy az optimizmus az egyik legjobb tulajdonságom.
– Hát – mondtam lassan –, mert tényleg mindenben van valami csodálatos. Én azt a részét keresem, úgyhogy azt is látom meg.
Bill bosszúsan megrázta a fejét.
Sokat gondolkodtam azon a beszélgetésen. Ha tehetném, visszamennék az időben, és ezt mondanám neki: a valódi optimizmus nem mérgező, mert a pozitívumokra való fókuszálás nem jelenti a negatívumok tagadását. Nem jelenti azt, hogy leválasztjuk magunkról a fájdalmunkat, legyen szó testi vagy lelki fájdalomról, vagy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, amikor nincs így. Csak azt jelenti, hogy megkeressük, mi az, ami mégis csodálatos. Hagyjuk, hogy ami fáj, fájjon, miközben tovább kutatjuk, hogy milyen tanulságot rejt számunkra, és hálásak vagyunk a leckéért.
A tanulságok felismerése lehetővé teszi, hogy még az élet nehéz pillanataiban is hozzáférjünk a hálához – például, amikor elveszítjük a hallásunkat vagy fel kell adnunk a vezetés szabadságát. Sokszor épp a legnagyobb kihívást jelentő pillanatok – a fájdalom, a veszteség, a csalódás pillanatai – azok, amelyekben minden másnál élesebben ismerhetjük fel az élet tanításait.
Bár az élet leckéire való odafigyelés segíti az optimizmushoz való kapcsolódást és a hála átélését, ez akkor is nehéz feladat. De ha már nem tehetjük könnyűvé, tehetünk-e bármit azért, hogy könnyebb legyen?
Kezdhetjük azzal, hogy ellenállunk a késztetésnek, hogy harcba szálljunk.