Amikor az élet kihívások elé állít, könnyen érezheti úgy az ember, hogy az egész világ ellene fordult. Azok számára, akik nem tudnak személyesen kapcsolódni egyfajta misztikus rend gondolatához, úgy tűnhet, hogy az életükben megjelenő nehéz események, emberek és körülmények a szerencsétlenségük bizonyítékai – vagy még rosszabb: ha az isteni elrendelésben hisznek, az érdemtelenségük miatti büntetésnek láthatják ezeket.
Az ilyen kihívások természetes módon ellenállást váltanak ki bennünk. Mégis egész életünkben fel-felbukkannak. Bár az, hogy milyen és mennyire súlyos próbatételekkel kell szembenéznünk, minden ember és közösség esetében eltérő, de senki – a világon senki – nem ússza meg annak megtapasztalását, hogy az élet nehéz. Csak egy döntő jelentőségű nézőpontváltás segíthet: ahelyett, hogy harcolunk az élet ellen, kezdjük el tárt karokkal fogadni azt.
Kislánykoromban sokat verekedtem. Eleve jó voltam benne, és évismétlőként sok alkalmam volt gyakorolni is. A bátyáim megtanítottak birkózni, Margaret és Gordon pedig tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy az új tudományomat a magam és családom elszánt védelmezésére használtam. A többi gyerek szinte mindenért gúnyolta a Taylor család életét, a száraz évszakban végzett terepmunkától kezdve a szüleim elkötelezettségéig a társadalom számkivetettjei mellett. Még Indiában is rendhagyónak számított az életünk, és bármennyire is szerettem a gyerekkoromat, minden gyerek szeretne beilleszkedni.
Egy nap az egyik diplomata kislánya azért gúnyolt ki, mert az anyám együtt dolgozott az apámmal. A kis Claudia Knowles az előkelő brit akcentusával azon erősködött, hogy az anyám semmiképp sem lehet orvos. – Biztos csak nővér. Minden nő, aki dolgozik, nővér. Külön gúnnyal nyomta meg a dolgozik szót, mintha egy patkányról vagy csótányról beszélne. – A legtöbben pedig ilyet se csinálnak, csak rendes anyukák, akik otthon maradnak és teadélutánokat tartanak.
Arra már nem emlékszem, mit válaszoltam neki, de a döbbent arckifejezését sosem felejtem el, amikor orrba vágtam.
Nemsokára már folyton a játszótéren verekedtem a fiúkkal, iskola után pedig ment az adok-kapok a lányokkal, és egyre több hegyes brit orral ismertettem meg a Carl bátyám által tanított masszív jobbhorgot. Az egyik kislány, aki tökéletes loknikba igazítva viselte a haját, azután kapta meg a magáét, hogy kigúnyolta a ruháimat, amelyeket – anyám legnagyobb bánatára – én magam választottam. Mások lehülyéztek, és gúnydalokat költöttek rólam, hogy a kirekesztésük még jobban fájjon.
Aztán egy reggel felébredtem, és rájöttem, hogy a testvéreimen kívül egyetlen barátom sincs. Ez nagyjából a serdülés előtti időszakban történt, akkortájt, amikor a legtöbb gyerek érzékelni kezdi a társadalmi helyzetét, és én hirtelen felismertem az enyém tragédiáját. Ott feküdtem az ágyban, és el kellett ismernem, hogy ha nem változtatok, egész életemre barátok nélkül maradok. Abba kell hagynom a harcot, gondoltam magamban. De hogyan? Akkoriban is ugyanolyan határozott véleményem volt a dolgokról, mint ma, és nem akartam meghunyászkodni.
Elkezdtem számba venni az életem szereplőit, és eltűnődtem, közülük ki az, aki a legkevesebbet harcol. Talán tőle megtanulhatnám, hogyan lehet máshogy viszonyulni a világhoz.
Hamar megtaláltam a választ: az anyám. Ő soha nem harcolt másokkal. Egész biztosan nem verekedett a porban fetrengve, de még csak vitatkozni se nagyon szokott. Mégsem tudták legyűrni. Mindent el tudott érni az életben, amit akart, de harc nélkül.
Átgondoltam, hogyan állt hozzá minden helyzethez: jókedvűen és humorral. Még ha nem is értett egyet valakivel, továbbra is érdeklődéssel fordult az illető felé, arra gondolva, hogy talán van valami más, amit nyerhet a kapcsolatból. A mélységes önszeretettel rendelkező emberek bölcsessége lengte körül: erős volt, de ugyanakkor rugalmas, mint a lágy selyemszövetek, amelyeket a piacon láttunk a családi bevásárlásaink alkalmával.
Rájöttem, hogy ha élvezni szeretném az életet és az emberek társaságát, abba kell hagynom a harcot az engem gúnyolókkal, és pozitívabban kell kapcsolódnom hozzájuk. Úgy kell viselkednem, ahogy anyám teszi. Fel kell sorakoztatnom a humort, a bölcsességet, az önbecsülést és minden egyéb eszközt, amit csak találok, hogy visszavágás nélkül tudjak felelni az ellenségeskedésre.
Ez sorsfordító pillanat volt számomra. Azóta erős társas kapcsolatokat építettem, és a legtöbben ma már el sem tudják hinni, hogy valaha problémám volt azzal, hogy barátokat találjak. Több mint 90 év távlatából visszatekintve már tudom, hogy ez olyan nézőpontváltás volt, amely számos módon hatott rám. Nemcsak azt tanultam meg, hogy hagyjam abba a többi gyerek elleni harcot, hanem azt is, hogy ne küzdjek többé az élet ellen.
Ahogy ott feküdtem az ágyban, elkezdtem arra fordítani az energiámat, hogy bevonódjak az életbe ahelyett, hogy küzdenék ellene – különösen, ha nehéz idők járnak. Attól a pillanattól fogva hagytam, hogy az élet tanítson, még akkor is, ha nem értettem egyet, és akkor is, ha fájt. Elkezdtem arra fordítani az energiámat, hogy rájöjjek, mit tartogatnak számomra az egyes kihívások, ahelyett, hogy arra pazaroltam volna, hogy ellenálljak a változásnak. Ezáltal erőssé, ugyanakkor lággyá és rugalmassá váltam. Mint a selyem. Mint az anyám.
Annyi minden van az életben, amit az adott pillanatban még nem értünk meg. Ahogy azon a napon ott feküdtem az ágyban, azt hittem, csak egy társas problémát próbálok megoldani. Tudtam, hogy fontos szemléletváltás történik bennem, de fogalmam sem volt, mennyire meghatározó lesz a jövőben. Ez az egyszerű gondolat – a harc elengedése – lett végül életem egyik legfontosabb felismerése. Fájdalomból fakadt. Magányból, elutasításból, és az attól való félelemből, hogy a dolgok örökre úgy maradnak, ahogy vannak. Addig a pillanatig semmi könnyedséget nem éreztem: súlyos, sötét érzések töltöttek el. Ekkor azonban minden megváltozott.
Ez így van az élet számos területén: a kihívások visznek minket előre. Eszembe jut dr. Milton Erickson, a nagyszerű pszichiáter és pszichoterapeuta, akinek a nappalimban tartott kis összejövetelei egy tekintélyes szakmai szervezetté fejlődtek, mely a terápiás hipnózissal foglalkozik. Milton érdeklődése a tudat – a tudatos és a tudattalan elme együttműködése – iránt még kamaszkorában fogant, azokban a hosszú hónapokban, amikor ágyban fekve küzdött a gyermekbénulással. Saját magán tesztelte elméleteit: a tudattalanjában tárolt izommemória segítségével tanította meg újra járni lebénult és elsorvadt lábait. A találkozásunk előtti évtizedben poszt-polio szindrómával küzdött, és újra próbára kellett tennie az elméleteit, hogy talpon tudjon maradni. Akkoriban ez nem lehetett könnyű – biztosan sok szenvedéssel járt. Azonban az elmével és az idegrendszerrel kapcsolatos tudás, amelyet magányos útja során szerzett, segített felszabadítani a benne rejlő nagyságot. Ez vezette el őt egy olyan szakmához, amelyet szenvedélyesen szeretett, és ahol napjainkig építenek az örökségére.
Milton megtanult odafordulni az idegrendszerét támadó vírus felé, és megkérdezni, mit akar mutatni neki az elme erejéről. Nekem pedig meg kellett tanulnom odafordulni a barátok nélküli életem felé, és megkérdezni, milyen leckét tartogat számomra – ez pedig ahhoz vezetett, hogy abbahagytam az élet elleni harcot. Az életutunk nagyon különböző volt, de a nézőpontváltás ugyanaz: mindkettőnknek át kellett kereteznünk az ellenállásunkat – nem arra figyelni, amit elveszítettünk, hanem arra, amit nyerhetünk.
Kihívások nélkül nem is élünk igazán. Aggódva figyelem, hogy napjainkban sok szülő teljesen meg akarja óvni a gyerekeit a nehézségektől. Ha nem hagyjuk, hogy a gyerekeink kockázatot vállaljanak, és szembenézzenek számukra félelmetes dolgokkal, azzal kárt okozunk nekik. Elvágjuk őket a valóságtól. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindennek ki kellene tennünk őket: a gyermekbénulás elleni oltás például nagyon jót tett a világnak, és még az én anyám is ránk parancsolt, hogy viseljünk cipőt, nehogy megmarjon egy skorpió vagy kígyó. De egy pici veszély jót tesz a gyerekeknek.
Számos spirituális hagyományban emelik ki a fejlődés és a szenvedés közötti kapcsolatot. A szenvedéstől nem szabadulhatunk meg – és a gyerekeinket sem kell teljesen megóvni tőle. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy képesek a fejlődésre és a gyógyulásra, és ehhez néha kicsit meg kell sebződniük. Felnőttként is szükségünk van erre: a saját fejlődésünkön keresztül kell megmutatnunk, hogyan fordíthatjuk vissza az energiánkat az élet felé egy fájdalommal teli időszak után.
Az energia átirányítása döntést igényel, amihez pedig lényünk legfejlettebb részét kell előtérbe engednünk – különösen a nehéz időkben. Ennek lényegi hatása lesz arra, hogy milyennek éljük meg az életet: segít újra kapcsolódnunk a körülöttünk lévő világhoz, a legjobbat adni magunkból és a legjobbat kapni cserébe.
Ennek a döntésnek a meghozása néha óriási erőfeszítést igényel a tudatos elme részéről. De mit tehetünk akkor, ha az élet olyan kihívások elé állít, hogy már nincs elég erőnk a tudatos válaszadáshoz? Ilyenkor hagyhatjuk, hogy a tudatunk többi része a segítségünkre siessen.