Amikor úgy döntünk, hogy mindenre tanítómesterként tekintünk, megtanuljuk rábízni magunkat a folyamatra, még akkor is, ha éppen lehetetlennek tűnik a helyzetünk. Érdemes erre törekedni. Ha szerencsések vagyunk, lassan elsajátíthatjuk az automatikus nézőpontváltást, hogy már gondolkodnunk se kelljen rajta. Ez különösen hasznos készség, amikor visszatérő kihívásokkal nézünk szembe.
Ennek a működésnek tudományos alapja is van. Több kutatásban is összefüggést találtak a gondolkodási minták és a krónikus fájdalom kezelése között.18 Ezért ajánlják napjainkban gyakran a kognitív viselkedésterápiát (CBT) az olyan tartós betegségek esetén, mint a reumatoid artritisz és a migrén, amelyek egyaránt súlyos, epizodikus és gyakran bénító erejű krónikus fájdalommal járnak. Ezekre a krónikus állapotokra jellemző, hogy a tünetek ismétlődnek, gyakran ugyanazt a mintázatot követve minden alkalommal. Azonban, ha megváltoztatjuk a fájdalomhoz való viszonyunkat, ezzel akár csak kis mértékben is módosítva ezt a mintázatot, annak jelentős hatása lehet. Egyesek még arra is képesek, hogy a krónikus fájdalmukat valami olyan tevékenységbe csatornázzák, amely értelmet ad a szenvedésnek. Örökké pozitív barátnőm, Evelyn – akiről a 18. fejezetben meséltem, amikor a Camino de Santiago zarándokutat járta végig – évek óta krónikus fájdalommal él. Megtanulta, hogyan fesse ki magából a fellángolásokat, örvénylő színekbe öntve a fájdalmát, amikor már túl soknak érzi. Addig fest, amíg meg nem szólal benne az, amit ő „tingnek” nevez – az öröm, boldogság, a felszabadultság –, aztán elteszi a festékeit, és folytatja a hétköznapi életét. Ezeket a festményeket „fájképeknek” nevezi. Evelyn hozzáállása jól mutatja, mi minden lehetséges, ha nyitottá válunk a megértés irányváltására. Úgy gondolom, ez az egyik legfontosabb tanítás, amit a krónikus fájdalom adhat: a saját hozzáállásunk ereje.
Egy másik páciens, aki a mai napig jár hozzám, makuladegenerációban szenved. Az általa tapasztalt látásvesztés a legtöbb embert halálra rémítené. Ő azonban arról számol be, hogy a látásvesztéssel párhuzamosan képessé vált több mindent érzékelni. Egyszer azt mondta nekem:
– Talán kezdem elveszíteni a látásomat, de nem veszítem el a víziómat.
Megtanulta elfogadni a folyamatot, és ráhangolódni a többi érzékszerve által közvetített információkra. Világosabbá vált számára, hogy mit szeretne még megvalósítani a megmaradt látásával. Ez nem teszi kevésbé tragikussá a látásvesztését, de olyan értelmezési keretet biztosít, amely összekapcsolja a kihívást jelentő helyzetet az életfeladatával. Ráadásul mások számára is inspirációt jelent. Százéves koromban a szemem már nem működött olyan jól, hogy autót vezessek, mostanra pedig az olvasás is egyre nehezebbé vált. Emiatt gyakran eszembe jut, amit a vízióról mondott. Amíg otthon vagyok, hangoskönyveket hallgatok, és elképzelem, mit fogok még tenni vagy alkotni. Több időm van arra, hogy elképzeljem a következő lépéseimet, és ezért hálás vagyok.
Néha a visszatérő kihívások rámutatnak arra, amit elhanyagoltunk, vagy arra az énrészünkre, amelyről korábban nem tudtunk megfelelően gondoskodni. Nemrégiben együtt dolgoztam egy pácienssel, Sarittal, aki az otthonomban keresett fel.
Kreatív területen dolgozott, ami nagyon jól illett hozzá, viszont naponta több órát kellett miatta a számítógép előtt töltenie. Folyamatos fájdalmat és feszültséget érzett a jobb vállában, ami egyre jobban megnehezítette a munkáját, különösen, amikor a covid-járvány idején a szokásosnál is több időt töltött online. A mellettem levő fotelbe ült, körülvéve az életem relikviáival, és azt kérdezte, hogy mit tehetne.
Kérdéssel válaszoltam. Megkérdeztem, hogy többet terhelte-e gyerek- és kamaszkorában a jobb vállát, és elmondta, hogy sok éven át volt dobó a softballcsapatban, és mindig a jobb karjával dobott. Ahogy erről beszélt, az arca megfeszült, ezért arra kértem, hogy meséljen kicsit a softballos emlékeiről. Kedvelte a csapattagokat? Szeretett játszani?
Átnézett a vállam fölött, az ablakpárkányon álló virágra, mintha próbálna visszaemlékezni. Először gyorsan leszögezte, hogy szerette ezt a sportot, de aztán meglágyult a hangja.
– Azt hiszem, inkább apám akarta, mint én. Ő szerette volna, hogy játsszak, én meg örömet akartam szerezni neki. Igaz, hogy egyre jobb lettem benne – de nem tudom, hogy magamtól ezt a sportot választottam volna-e.
– Mit választott volna inkább? – kérdeztem.
Sarit arca felragyogott, de aztán kissé elkomorult.
– Ó, hát egészen biztosan a táncot. Mindig arról álmodtam – válaszolta. Aztán ki is fejtette. Volt egy ismert táncstúdió az iskolája mellett, ahova sok barátja járt. Sarit szülei azonban úgy vélték, hogy a táncstúdióban olyan üzenetet közvetítenek a testalkattal kapcsolatban, amelyet nem szerettek volna, ha a lányuk magáévá tesz. Ám azáltal, hogy softballra küldték, és ezáltal távol tartották a táncstúdiótól, akaratukon kívül azt érték el, hogy egy másik üzenetet tett magáévá.
– Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy azért kell softballra mennem, mert nem vagyok elég jó a tánchoz. Valószínűleg nem ezt szerették volna üzenni nekem, szülőként már én is tudom. De akkor ezt szűrtem le belőle.
Ahogy ezt mondta, újra rám nézett, és összeszorította az ajkát.
Javasoltam neki, hogy kezdjen el rendszeresen táncolni – nem azzal a céllal, hogy fellépjen, hanem csak úgy, önmagáért.
Tanácsomra ötperces táncszüneteket iktatott be az otthoni munkanapjaiba, és a vállában lévő feszültség lassan oldódni kezdett. A fájdalma valójában arra akart rámutatni, hogy tud táncolni. A felnőttéletében Sarit már teljesen maga döntötte el, hogy mivel tölti a napjait. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta a táncolástól, saját maga volt.
Azon a nálam töltött napon Sarit rájött: bármikor dönthet úgy, hogy feláll és táncol egyet, amikor fokozódik a vállában a feszültség. A feszültség egyfajta meghívás volt, ő pedig úgy döntött, hogy elfogadja. A krónikus problémák pontosan így működnek: módot nyújtanak arra, hogy újra meg újra felismerjük a lehetőségeinket és döntsünk.
Az évek során sok krónikus betegséggel élő páciens fordult meg a rendelőmben. Ezek a betegségek, amelyeket nehéz pontosan mérni, és gyakran még nehezebb kezelni, azok közé tartoznak, amelyekről az általános orvosi közösség is leginkább elismeri, hogy holisztikus kezelést igényelnek. Ennek oka, hogy mindenki számára egyértelmű: ezek mögött egyénenként eltérő tényezők összetett hatása áll. (Én hajlok arra, hogy szinte minden betegség így működik, de ezzel nem mindenki ért egyet.)
Szeretek krónikus tünetekkel élő betegekkel együtt dolgozni, mert sok esetben náluk a legegyszerűbb felismerni az összefüggést a tüneteik és az életük között. Miután számos „gyors megoldást” kipróbáltak már, amelyek nem működtek, készen állnak arra, hogy tágabb perspektívából tekintsenek rá a helyzetükre.
Több éven át dolgoztam rendszeresen két középkorú nővel, akik a lupusz krónikus tüneteit mutatták. Azáltal, hogy párhuzamosan foglalkoztam velük, lehetőségem nyílt, hogy egymás mellett lássam a tüneteiket és a megoldásmódjaikat. Észrevettem, hogy ami az egyiknek segített, az nem feltétlenül vált be a másiknál.
Úgy tűnt, hogy az egyikük – Janet – esetében előrelépés történt. Figyeltem, ahogy az idő múlásával egyre magasabb szinten kezelte a tüneteit. A lupusz arra késztette, hogy különféle étrendeket próbáljon ki, új alvási és testmozgási rutinokat vezessen be, a társasági életét pedig finomabb ritmusra hangolja. A lupuszától azt tanulta meg, hogyan élhet kiegyensúlyozottabb életet. Gyakran annyira vidáman és ragyogva érkezett a rendelőbe, hogy szinte hitetlenkedve hallgattam a tüneteit – szörnyű fejfájás, ízületi fájdalmak, gyulladás –, mert nehéz volt elképzelni, hogy ilyen nehézségekkel szembesül a mindennapi életében, és mégis sikerül megőriznie a pozitív hozzáállását.
A másik páciens, Laura, elakadt. Nemcsak ő érezte így, én is éreztem körülötte valami megrekedt energiát, mintha lenne valami, amit nem tud elengedni. Nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy lekicsinylem, amivel küzdött: a lupusz igen megterhelő betegség, amely mélyrehatóan befolyásolja az érintettek életét. Mégis, úgy tűnt, hogy Laura inkább a lupusza felé fordul, mint az élet felé. Ezzel összecsengett, hogy bár mindent, amit Janetnél alkalmaztam, Lauránál is kipróbáltam, az ő tünetei nem mutattak javulást.
Ahogy párhuzamosan dolgoztam velük, azon kaptam magam, hogy kétségbeesetten kívánom, bárcsak Laura is át tudna venni valamit Janet hozzáállásából. Mindketten erős fájdalmat éltek át, és mindkettőjüknek nagy nehézséget okozott a testüket érintő gyulladásos folyamat. Mégis úgy tűnt, hogy Laura sokkal jobban szenved. Janet lupusza mintha nem elszívta volna az asszony életerejét, hanem beépült volna abba. Az élettel kapcsolatos leckéket vett a testétől, például, hogy hogyan találjon célt és áramlást, hogyan mondjon nemet azokra az ételekre és elfoglaltságokra, amelyek nem szolgálták a javát, hogyan gyakorolja az öngondoskodást, és támaszkodjon a közösségére. Hagyta, hogy a teste megtanítsa neki, hogyan élheti a lehető legjobb életet.
Azon gondolkodtam, hogyan taníthatnám meg Laurának azt, ami Janet ösztönösen megértett.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy ez a két nő miért viszonyult annyira különbözőképpen a betegségéhez, érdemes megnézni, mi történik velünk, amikor teljesen felkészületlenül talál el minket egy esemény. Kapunk egy ijesztő diagnózist, nehéz pénzügyi helyzetbe kerülünk, hirtelen széthullik egy kapcsolat.
Hogyan találhatjuk meg a tanítást a legnagyobb fájdalom közepette? Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy még ilyenkor is érdemes keresni a nekünk szóló leckéket, miközben úgy érezzük, jóvátehetetlenül összetört a szívünk, használhatatlanná vált a testünk és darabokra hulltak a reményeink?