Ha az életre tanítómesterként tekintünk, akkor amíg tart, mindig új és új leckéket fogunk kapni. Nem kell sietni; a tanítások jönni fognak a maguk idejében.
Nem sokkal azután, hogy Bill elment, Bobbie menyem, aki lelkész, azt mondta:
– Ez is része az életed szőttesének. Ha túl közelről nézed, csak a különálló szálak és csomók látszanak – ez a szőttes hátoldala. De ahogy továbbhaladsz, az egész értelmet nyer.
Igaza volt.
Sok évbe telt, míg levontam a válásomból az összes tanulságot. Megértettem: az, hogy Bill mással akart lenni, elegendő ok volt arra, hogy mi ne maradjunk együtt, még akkor sem, ha én szerettem volna folytatni a házasságunkat. Azt is beláttam, hogy azok az évek, amíg visszafogtam magam, hogy az a szerény feleség legyek, akire – azt hittem – ő vágyott, kezdetben valóban segítettek. Valójában lehet, hogy ez része volt annak a mélyebb oknak, ami miatt az első alkalommal megrendült a házasságunk: hogy kicsit hátralépjek, ezzel lehetővé téve számára, hogy továbbvezessen minket az életünk és a karrierünk következő lépésére. Ha ő nem lett volna ilyen domináns, vajon nyitott lettem volna-e mindazokra a gondolatokra és emberekre, akiket elhozott az otthonunkba? Ha nem erőltette volna, hogy költözzünk nyugatra, rábólintottam volna-e?
Idővel azonban az, hogy az én szükségleteimet mindig a férjeméi mögé soroltam, elkezdte kikezdeni a lelkem valódi küldetését. Ezt tetézték még a régi hiedelmeim arról, hogy nem vagyok elég okos, így övé maradt a vezető szerep a közös munkánkban, jóval azután is, hogy ez hasznos lett volna. Hagytam, hogy ő írja a hírleveleket, megkértem, hogy írja át a beszédeimet, és én lettem az „és Gladys” a „dr. Bill és Gladys McGarey” megnevezésben.
A lelkemnek rengeteget kellett tanulnia abból, hogy önállóan is lehetek Gladys doktornő. És bár a váláskor úgy éreztem, hogy véget ért az életem, harmincnégy csodálatos év távlatából elmondhatom: nem ért véget. Valójában az életem onnantól csak még jobb lett. Elkezdtem könyveket írni, vezetőként fellépni, és végre azzá váltam, akivé válnom kellett. Még egy negyed századon át együtt vezettem az új klinikát Helene lányommal.
Ez idő alatt sok más kihívással is szembe kellett néznem. A legnagyobb kétségkívül Analea lányom, a drága Annie Lou elvesztése volt, aki az ötvenes éveiben halt meg rákban. Idővel mind a négy testvérem is elment. Az emberek elvesztése az egyik legnagyobb fájdalom, amit az életben megélhetünk. A halál önmagában is kihívást jelent, legyen szó egy közeli szerettünkről, egy háziállatról, vagy akár arról a kis szomorúságról, amit az ablak alatt fekvő elpusztult kismadár látványa okoz. Mégis, meg kell tanulnunk helyet adni mások halálának az életünkben, és közben megtalálni a szívünkben a hálát, mert mindannyian meg fogjuk tapasztalni ezt előbb-utóbb. A halál az élet része. Meg kell engednünk magunknak a gyászt, különben elvágjuk magunkat az élettől.
A válásom egyfajta halál volt, és a belőle levont tanulságok átsegítettek az azt követő gyászidőszakon. A „BE GLAD” üzenet velem maradt – nemcsak a rendszámtáblámon, hanem életfilozófiaként is. Az a nap az autóban nem változtatott meg mindent, de mindenképp egy nagyobb átalakulás kezdete volt. Elmélyítette a gyermekkoromban megtanult leckét, rámutatva, milyen lehetőségek nyílnak meg előttünk, ha úgy döntünk, hogy nem harcolunk tovább.
Azonban jó egy évtizedbe telt, míg sikerült elengednem a düh és elárultság érzésének utolsó morzsáját is. Végül rájöttem, hogy még mindig szeretem a férjemet – és ez a mai napig így van. Még mindig szeretem azt a Bill McGarey-t, akihez hozzámentem. A társam volt és a barátom. Az ő lelke és az én lelkem bejárták azt az utat, amit együtt kellett megtenniük, és ennek a közös útnak a végéhez értünk.
Ahogy tovább dolgoztam ezzel, új tanulságok is felbukkantak. Éveken át Bill feleségeként tekintettem magamra. Miután elment, ez még évekig így is maradt – én voltam Bill első felesége, elvált felesége, az, akit elhagyott. Időbe telt, amíg feldolgoztam ezt az új identitást. Amikor túl lettem rajta, végre el tudtam fogadni azt a szerepet, ami mindig is elérhető volt számomra: Bill barátja. Ma is így tekintek magunkra, bár már évekkel ezelőtt meghalt. Barátok vagyunk. Két ember, akiknek az élete összefonódott, és akik minden kétséget kizáróan találkozni fognak még valamilyen formában a következő életeink során. Rengeteget tanultunk együtt. Még egész biztosan nem végeztünk.
Az életben gyakran okoznak fájdalmat az elavult szerepek, amelyekhez még mindig ragaszkodunk. Ezért is fontos tanítómesterként tekinteni az életre, mert ezáltal egyben tanulókká is válunk, ez pedig talán a legfontosabb szerep. Lehetek valakinek a fia vagy lánya, apja vagy anyja, testvére vagy barátja; lehetek vallásos, spirituális vagy ateista; származhatok ebből vagy abból az országból, vagy azonosulhatok egy számomra fontos politikai irányzattal. Azonban mindezeknél fontosabb tanulóként tekinteni magunkra. Ez adja ugyanis a leghasznosabb értelmezési keretet a küzdelmeinkhez és az örömeinkhez.
Sőt, még azt is lehetővé teszi, hogy legalább néhány küzdelmünk örömmé váljon. Ebből a leckéből ismétlést kaptam Janettől és Laurától, a két lupuszos páciensemtől, akikről a 28. fejezetben meséltem. Kiderült, hogy ők ketten egészen máshogy viszonyulnak a lupuszukhoz. Az egyik nap Janet mindössze pár órával azután jött hozzám, hogy volt egy különösen nehéz találkozásom Laurával, akinek a tünetei továbbra sem mutattak javulást. Miközben láttam Janet előrelépését, és Laurán járt az eszem, megkérdeztem Janetet, hogy azonosul-e bármilyen módon a fájdalmával.
– Ó, dehogy – válaszolta. – Vannak fájdalmaim, van lupuszom, de a lupusz nem én vagyok. Elmondta, hogyan kezelte az egyik fellángolását. A „barátját” leültette egy székre az osztályteremben. Tanár volt, és mindig tartott egy üres széket a teremben. Amikor a fájdalom túlságosan felerősödött, ránézett a székre. – Ülj le oda, fájdalom, és fel ne merj állni! – gondolta magában. – Én pedig itt maradok. És így ültek ott – együtt a teremben, mégis külön.
Janet megközelítését annyira különlegesnek találtam, hogy amikor Laura jött hozzám legközelebb, tőle is megkérdeztem, hogy azonosul-e a fájdalmával. Laura gyorsan rávágta, hogy büszke arra, hogy lupusszal él – sok mindent átvészelt már.
– Valójában – mondta, kimutatva az ablakon – még egyedi rendszámtáblám is van, ahogy önnek, Gladys doktornő. Látja? Kinéztem a parkolóba, és ott állt az autója, nem messze az enyémtől. Laura rendszámtábláján ez állt: „LUPUS”.
Csak ültem ott, megdöbbenve. Teljesen félreértette az én rendszámtáblám üzenetét: én azzal azonosítottam magam, amit követendő példának tekintettem, ő viszont azzal, amit épp próbált leküzdeni. Nem ő volt a hibás a lupuszból fakadó fájdalmáért, de hirtelen megértettem, miért olyan súlyos a szenvedése.
Gyöngéden megpróbáltam rávezetni, hogy válassza le az identitását a tüneteiről. Szerettem volna, ha megérti, hogy bár a lupusz a mindennapi élete része, fontos, hogy ne azonosuljon vele. Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy ez a vizit javulást hozott, de valójában nem így történt. Amíg a páciensem maradt, végig nagyon szenvedett a lupuszától, és továbbra is olyan autóval járt, amely folyamatosan erre emlékeztette.
Ha azt veszed észre, hogy valamilyen lehetetlennek tűnő dologgal birkózol, vagy ordítozol az univerzummal, ahogy én tettem Bill távozásakor, fontos elismerni a helyzet súlyosságát. Először is engedd magadnak, hogy megtapasztald az elsöprő erejét. Azután hagyd, hogy ez az intenzitás segítsen felismerni, hogy ez egy jelentőségteljes pillanat. Fontos lehetőséget kapsz, és ez jó alkalom arra, hogy feltegyél magadnak néhány kérdést. Mit tanulhatok ebből? Mit tanít számomra ez a tapasztalat? Hogyan tekinthetnék rá másképpen? Ezután, ha lehetséges – örülj! Nem baj, ha még nem érzel hálát a helyzet miatt; légy hálás azért, hogy egyáltalán megpróbálod. Próbálkozz meg egy mosollyal, és ha lehetséges, csikarj ki magadból egy nevetést, még ha semmi vicces nincs is a helyzetben, és fogalmad sincs, hogyan fog megoldódni. Emlékeztesd magad, hogy ez nem azt jelenti, hogy te vagy a hibás – csak annyit jelent, hogy egyedül te tudod átfordítani a helyzetet.
Az is segíthet, ha megkérdezed magad, ahogy Janet tette: mi más van még itt a teremben? Nézz körül – csak a fájdalmad, a dühöd, a gyászod, vagy valami más is van? Van ott egy szék, amire leültetheted az életed kihívását? Vagy más karakterek, például az örömöd, kíváncsiságod, rácsodálkozásod? Mi más van még veled a térben – és hol van a te helyed mindebben? Pusztán az a szörnyű dolog vagy, ami veled történt, vagy valahogy több annál?
Egy ilyen nézőpontváltáshoz gyakorlásra van szükség. Esetlenül megy, néha mesterkéltnek is tűnhet. De minél többször csinálod, annál inkább automatikussá válik. Idővel ez az egyszerű gyakorlat valóban képes lesz átformálni az életed, sokkal örömtelibb és tartalmasabb élménnyé téve azt.
Amikor felismerjük, hogy mindig van döntési lehetőség, és minden pillanat esély a tanulásra, többé már nem fogjuk vissza magunkat. Megértjük, hogy az életet élni kell, jöjjenek jó vagy rossz idők, egészen a legutolsó pillanatig.
Ez a gyakorlat nem mindig könnyű. Inkább gyakorlásnak nevezném: olyasmi, amit újra és újra elvégzünk, azt remélve, hogy egy nap sikeressé válunk benne. Légy gyöngéd és kedves magadhoz, mindig.