Gyermekkorom óta, attól a pillanattól fogva, hogy megtanultam elengedni a harcot, az életem minden napját úgy töltöttem, hogy a boldogságot és jó érzést keltő dolgokra irányítottam az energiámat. Az eredmény egy hosszú és meglehetősen boldog élet lett – ahhoz legalábbis elég boldog, hogy sokan kérdezgessenek, mit teszek másképp, mint mások. Nehéz megfogalmazni a választ. Közel 102 évembe telt.
Azért nehéz, mert a válasz lényege az energia.
Az élet maga nem más, mint energia.
Sok évet végigéltem, sok pácienst kezeltem, és sok színpadon álltam, ahol megpróbáltam elmagyarázni ezt anélkül, hogy túl elszálltnak tűnjön. Hiszen az energia nem száll el – nagyon is itt van velünk. A termodinamika első főtétele kimondja, hogy energia nem keletkezik és nem vész el, csupán átalakul. Az általunk ismert világ: energia. Energia vesz körül minket. Energia van bennünk. Ahogyan egy gomba, egy virág, egy lepke vagy egy elefánt energiából áll, úgy mi is. Az életerőnk ennek az energiának az irányított megnyilvánulása; az a mód, ahogyan az energia áthalad rajtunk. Az, hogy honnan jön és hova tart.
A jól megélt élet tehát nem más, mint megtanulni, hogyan irányítsuk az energiánkat az élet felé. Ehhez arra van szükség, hogy szeretetteljes figyelmünket a bennünk áramló energia ritmusára fordítsuk, és teljesen belemerüljünk abba. Amikor ez megtörténik, az élet megelevenedik. Örömteli kapcsolódássá válik. Napról napra, pillanatról pillanatra megtaláljuk az örömet a szeretet áramlásában. Én vagyok erre az élő bizonyíték.
Ehhez azonban újra kell gondolnunk mindent, amit az életről tanítottak nekünk. Az élet még több életet kíván. Ezért arra vagyunk hivatva, hogy magunkhoz öleljük a lelkünk vad ritmusát, és minden pillanatban felfedezzük, miért vagyunk itt, újra meg újra megkeresve, mi tölt fel minket nektárral – és annak szentelve az életerőnket.
Ha már eljutottál eddig a könyvben, észrevehetted, hogy az életre erőként, energiaként hivatkozom, felcserélhető módon. Ez azért van, mert számomra a kettő nagyjából ugyanazt jelenti. Az első titkom arra tanított, hogyan találd meg magadban az életerőt; a második, hogy miért olyan fontos tudni, merrefelé áramlik ez az életerő. A harmadik titok arról szólt, hogy az életerőt a szeretet aktiválja, mivel bizonyos értelemben ez az erő maga is szeretet. A negyedik titok megmutatta, hogyan erősíted fel a szeretetet és az életerőt a közösségen keresztül. Az ötödik pedig arra ösztönzött, hogy a legnehezebb időkben is emlékezz minderre, hogy meglásd azokat a tanításokat, amelyek segítenek a továbblépésben.
A hatodik, végső titkom pedig ez: Szórd szét kincseid. Amikor az első öt titok az életünk szerves részévé válik, képesek leszünk tudatosan olyan dolgokba fektetni az életerőnket, amelyek visszasugároznak ránk, így rákapcsolódunk egy folyamatosan áramló pozitív, fényes energiaforrásra. Egyszerűen fogalmazva: amikor az energiánkat összehangoljuk az élettel, egy kölcsönösségen alapuló kapcsolatot hozunk létre a forrással. Nem kell többé megpróbálnunk saját magunknak „gyártani” az energiánkat, ami eleve vesztes küzdelem, mert energia nem keletkezhet és nem veszhet el. Ehelyett a rendelkezésünkre álló energiát befektetjük az életbe. Ezt követően, ha bármikor kevesebb lenne, mint amire szükségünk van, egyszerűen visszakérünk kölcsönbe valamennyit.
Azért hagytam ezt a titkot a végére, mert ezt a legnehezebb elmagyarázni. Nem annyira megérteni, mint inkább érezni kell. A bennünk élő legmélyebb tudáshoz kell hozzáférnünk, ahhoz, amely a gondolkodó elmét megkerülve egyenesen a testünkbe és lelkünkbe hatol. Nem véletlenül nevezem úgy ezt a titkot, hogy „Szórd szét kincseid” ahelyett, hogy „Oszd szét kincseid”. A bölcsesség ugyanis túl sok ember fejében egy racionális, elméből fakadó tudáshoz kapcsolódik. Ennek a titoknak a forrása azonban a bennünk élő vadság bölcsessége, a testünk bölcsessége, a világegyetem ciklusainak bölcsessége. Ha arra irányítjuk a figyelmünket, ami növeli az energiánkat, akkor természetes módon elfordulunk attól, ami lemeríti, anélkül, hogy túl sok figyelmet szentelnénk neki.
Olyan időket élünk, amely az individualizmust ünnepli. A modern kultúra hangsúlyozza az én és a függetlenség fontosságát. Gyakran felmerül bennünk a kérdés: Ki vagyok én, hogy összekapcsolódjak valami nálam nagyszerűbbel és fontosabbal? Talán én nem vagyok elég nagyszerű vagy fontos? Ez a fajta gondolkodás az erőforrásaink felhalmozására ösztönöz. Megtanuljuk tartogatni, amink van, és csak körültekintően osztogatni, hogy mindig maradjon elég saját magunknak.
Ha azonban így tekintünk a világra, az feszültséget és görcsöt szül bennünk, amely akadályozza magának az életnek az áramlását. Bizton állíthatom, hogy ha ezt olvasod most, a szíved dobog, a véred kering, a lélegzeted pedig be- és kiáramlik, ami nem jelent mást, mint hogy rendelkezel valamennyi energiával, amit elkölthetsz. Amikor belemerevedünk a félelembe, és nem használjuk fel azt az energiát, ami rendelkezésünkre áll, nem csupán az életerő kifelé áramlását akadályozzuk meg, hanem azt is, hogy az életerő visszatérjen hozzánk.
Az attól való félelmünk, hogy amink van, nem lesz elég, generációkra nyúlik vissza. A legújabb epigenetikai kutatások – amelyek azt vizsgálják, hogyan kapcsolnak be vagy ki a gének a megélt tapasztalatok hatására, és hogyan öröklődnek ezek az állapotok – azt mutatják, hogy olyan kihívásokra is reagálunk, amelyek valójában már nem a mieink, hanem az őseinké voltak.19
Sok ősünknek nem volt elegendő erőforrása. Lehetséges, hogy a szüleink és az idősebb korosztály adták tovább nekünk a szorongásaikat gyermekkorunkban. Az ő félelmük ily módon a mi félelmünkké vált.
Ez a félelem lappang a mögött a kérdés mögött is, amelyet sok páciensem feltesz nekem: szeretnék tudni, hogyan tudtam ilyen sokáig élni, mert félnek, hogy kezdenek kifogyni az időből. És ugyanez az aggodalom jellemzi az ételhez, figyelemhez és pénzhez való viszonyukat: Mi van, ha nem lesz elég? Azonban, ha ennek a félelemnek a jegyében élünk, az csak tovább erősödik, még nagyobb hatalmat kap.
Ha valóban hozzá akarunk férni az életerőnkhöz, arra kell törekednünk, hogy megfordítsuk a dolgot. Meg kell kérdeznünk magunktól: Miből van elég nekem? Mit tudnék nélkülözni? Mit adhatok azért, hogy kapjak valamit? Ezek a kérdések elsőre természetellenesnek tűnhetnek. Lehet, hogy a puszta megválaszolásukat is kimerítőnek érezzük. De ha úgy tekintünk az energiánkra, mint befektetésre, akkor új lehetőség nyílik meg előttünk. Ahelyett, hogy egy üres bankszámlát látnánk, és azon tűnődnénk, mi történhetett, megkérdezhetjük magunktól: Mit tettem fel a számlámra mostanában?
Sokan találkoztunk már a gondolattal, hogy a másoknak adott szeretet sokszorosan visszatér hozzánk. Talán a gyerekeinknek vagy unokáinknak is mondtuk ezt, amikor még kicsik voltak. Azonban, ahogy a gyerekeknek szánt üzenetekkel ez lenni szokott, könnyű elfelejteni, hogy ránk, felnőttekre is ugyanúgy vonatkoznak. És mivel az életerő, a szeretet és az energia gyakorlatilag egymással felcserélhetők, ez a törvény mindhárom esetében működik.
Mármint akkor, ha elkezdjük megérteni, hogy mire és hogyan érdemes fordítani az energiánkat, hol szórjuk szét a kincseinket.