Ahhoz, hogy túllépjünk azon a félelmen, hogy kifogyunk az energiából, érdemes megvizsgálni, hol áramlik szabadon a szeretetünk – félelem nélkül.
Azokat a dolgokat kell keresnünk, amelyeket a legjobban szeretünk a világon – amelyek jó érzéssel töltenek el és segítenek a fejlődésben. Ha ezeket megtaláljuk, engedhetjük, hogy a szeretet mutassa meg nekünk, mennyi energia áll rendelkezésünkre.
Pár hónappal ezelőtt hozzáférést kaptam édesanyám leveleihez, amelyeket az indiai tartózkodásuk idején írt az egyházi vezetőknek. Az archívum része volt csaknem ötvenévnyi havi beszámoló, amelyben szerepelt, hogy kit és mivel kezeltek a szüleim, részletesen leírva, hogy mire költötték a támogatást, és tisztelettel kérve, hogy küldjenek még. 1916-ban, néhány évnyi kilincselés után, a szüleimnek sikerült egy női kórházat nyitniuk a mai Uttarakhand tartományban. A nők egészen addig csak a táborokban kaphattak orvosi ellátást, mert a helyi kórházak nem fogadták őket. A szüleim közel négy évig vezették a kórházat, amikor a missziótól levelet kaptak, hogy a rossz gazdasági helyzet miatt nincs elég pénz mindenre. Dönteniük kellett: vagy a táborokban végzett terepmunkát hagyják abba, vagy bezárják a női kórházat.
A történet folytatására emlékszem gyerekkoromból. Anyám egyszer elmesélte, hogy apámmal felmentek a hegyekbe. Az orvosi felszerelést cipelő egyetlen öszvérrel és az öszvér gondozásáért felelős fiúval gyalogoltak fel a hófödte csúcsok felé. A gyerekeket egy hónapra a dadusunkra, Ayahra és egy másik misszionáriusra bízták. Amikor erről mesélt, feltételeztem, hogy engem is otthagytak a többiekkel. A levelek keltezése alapján azonban rájöttem, hogy a túrára a velem való terhessége elején került sor. A szüleimnek akkorra már tudniuk kellett, hogy anyám várandós – elvégre orvosok voltak és már volt három gyerekük. Azt is biztosan tudták, hogy milyen veszélyeket rejtenek a Himalája magas hegyei. Egész biztosan nagyon fáradtak voltak; anyám valószínűleg rosszul érezte magát, ahogy a nőknél gyakran előfordul a terhesség korai szakaszában, és sok mindentől félhettek, a kórház lehetséges elvesztésétől kezdve a természeti elemek jelentette kihívásokig. Ők azonban mégis mentek, és vittek magukkal engem is, hogy visszavonuljanak a természet csendjébe, és meghozzák életük egyik legnehezebb döntését.
A szüleim szerették a kalandokat. Szerették az ismeretlent. Szerették a Himaláját. Erre a szeretetre irányították az energiájukat, miközben meghozták a döntésüket. Sokan ezt az időpontot teljesen alkalmatlannak találták volna egy himalájai túrára. Sőt, a szüleim hátterével rendelkező emberek többségének semmikor sem lett volna alkalmas az idő egy ilyen expedícióra. A szüleim számára azonban ez volt a legjobb módja annak, hogy megtalálják a döntéshez szükséges erőt. Egy hónappal később visszatértek a hegyekből a döntésükkel: folytatják a terepmunkát és bezárják a kórházat.
A szüleim vad, lenyűgöző életet éltek. Sosem álltak meg. Nem tartogatták az energiájukat. Épp ellenkezőleg: mindet arra fordították, amit szerettek – és semmi másra.
Anyámat kevéssé érdekelte a kulturálisan hozzá hasonló hátterű nők világa: bár igényes volt a ruhájára és a külsejére, sokkal többre becsülte az írógépszalagját, mint bármilyen hajszalagot. A halála napjáig nagyra értékelte a humort. Nem sokkal előtte volt egy csúnya esése. Rohantunk vele a kórházba. Még a hordágyon fekve, fájdalomtól eltorzult arccal is viccelődni akart, felvidítani minket.
– Ez a vén, szürke csataló már nem a régi – mondta, felmosolyogva rám és apámra. Azért, mert tudott valami fontosat: hogy amíg egy csepp energiája is marad, csak rajta múlik, hogy számára örömteli dolgokra fordítja-e. Látni akarta, ahogy apám és én elnevetjük magunkat.
Létfontosságú, hogy arra fordítsuk az energiánkat, amit szeretünk. Ez segít az élet felé fordulnunk, és befogadnunk a ránk váró energiát. De ez nem jelenti azt, hogy mindig minden energiánkat el kell használnunk. Meg kell találnunk a saját ritmusunkat, azt, ami nekünk működik, és igazodni hozzá, ahogy változik.
Az élet áramlása ritmusra épül. Ritmus van az erdők életében: porig égnek és újranőnek. Ritmus jellemzi a testeket: megszületnek, tanulnak, végül pedig meghalnak. A mezőgazdaságnak is van ritmusa: szántunk, vetünk, gondozzuk a növényeket, betakarítjuk őket, aztán hagyjuk pihenni a földet. A régi írásokban gyakran jelenik meg ezeknek a természetes ritmusoknak a spirituális jellege: ilyen a Teremtés könyvébe beleszőtt hetedik nap is, amelyen Isten megpihent. Senki más nem határozhatja meg a te ritmusodat – csak te. Ahogy anyám tette, aki végigjárta a Himaláját várandósan. Ahogy én teszem, aki 102 évesen is teljes életet élek. Neked is megvan a saját ritmusod.
A pihenés az élet ritmusának természetes része. Azokban az életszakaszokban, amikor a testünk a legintenzívebben növekszik – csecsemőkorban és kamaszkorban –, van szükségünk a legtöbb alvásra. Sok növény is éjszaka nő a legtöbbet.20
A pihenés gyakran a gyógyulás fontos része is. Vajúdó nőknek szoktam tanácsolni, hogy két összehúzódás között próbáljanak meg pihenni és ellazulni. Ez ugyanis hatékonyabbá teszi az összehúzódásokat, és biztosítja a vajúdás folytatásához szükséges energiát. Ha így tekintünk rá, könnyű belátni, hogy a pihenés is nektárforrás.
Ez akkor is igaz, ha a pihenési szokásaink az idő múlásával változnak, ami természetes. Sokan kevesebbet alszunk, ahogy öregszünk. Gyakran alvászavarnak nevezik ezt, de én inkább megkérdezném az embereket, hogy valóban zavaró-e számukra, mielőtt rásütném ezt a címkét. Persze van, akinek tényleg komoly gondot jelent az álmatlanság, melynek a kezelésére számos módszer és terápia létezik. De sokan mások csak a saját természetes ritmusukhoz igazodnak, és ez nem feltétlenül probléma.
Személy szerint például egyáltalán nem érzem gondnak, hogy kevesebbet alszom! Gyakran talál ébren az éjszaka. Ahelyett, hogy emiatt szoronganék, igyekszem hasznosan tölteni az időt: arra figyelek, ami örömöt és boldogságot okoz. Végigveszem, hogy éppen mi jelent kihívást a számomra, átgondolom a céljaimat és terveimet, és bolyongok egy kicsit az emlékeim között, felidézve a múltam csodás szereplőit és pillanatait. Ez nem elvesztegetett alvásidő; ha alvásra lenne szükségem, a testem aludna. Inkább olyasféle pihenés, amely feltölti a nektárkészletemet, és segít az energiám legjavát fordítani az előttem álló napra.
Amikor pedig alszom, különleges álmokat látok. Az éveim előrehaladtával ezek egyre csodálatosabbá és intenzívebbé válnak: új világokba repítenek, új felismerésekhez juttatnak, miközben én csak fekszem az ágyamban. Még alvás közben is aktív vagyok. Az egész testem megtelik élettel. Ez egyszerűen az a mód, ahogy a testem pihenni akar.
A valódi pihenés cselekvés. Olyasmi, amit teszünk; nem pedig az az állapot, amikor nem csinálunk semmit. Amikor pihenünk, fontos, hogy kedves, gyöngéd, gyógyító gondolatokkal tápláljuk a testünket. Ilyenkor tudunk feltöltődni, élvezni a lelassult ritmust, és teljes szívvel jelen lenni.
Ennek semmi köze a lustasághoz. Ahogy én látom, a lustaság az, amikor az életerőnket nem tesszük bele a közösbe; visszatartjuk, nem vagyunk hajlandók adni, részt venni, kapcsolódni. Ez az, ami lemerít minket. A pihenés célja pont az ellenkezője. Amikor pihenünk, tudatosan a számunkra fontos dolgok felé fordítjuk az energiánkat. Emlékeztetjük magunkat arra, hogy mire szeretnénk figyelni: azokra a pozitív és jó dolgokra, amelyek által önmagunk legjavát adhatjuk másoknak. A valódi pihenés elősegíti, hogy a testünk és lelkünk elvégezze az erre az életre szóló küldetését. Ha ilyen módon frissülünk fel, képesek leszünk „mindent” beleadni az életbe.
Ez a „mindent” persze még ijesztőbben hangozhat azok számára, akik amiatt aggódnak, hogy nekik nem marad elég. Pedig pontosan az ilyen pillanatokban történnek a csodák. Ahogy az angyalok is akkor jelennek meg, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, néha, amikor úgy érezzük, végleg kifogyunk valamiből, az visszatér hozzánk.