Az 1930-as évek végén Belle néni stoppal indult haza Indiából. Átszelte a Közel-Keletet, Ázsiát és Európát, végül valahogy feljutott egy hajóra, amellyel megérkezett az Egyesült Államok keleti partjára. Apám másik nővére, az én rendíthetetlen és kifogástalan Mary nénikém autóval ment érte New Yorkba; úgy sejtem, már elege volt Belle kalandjaiból, és egyszerűen csak haza akarta juttatni. Mire Belle néni megérkezett a kikötőbe a kis batyu ruhájával – mert a többit elajándékozta –, olyan zilált volt, hogy Mary néni alig ismerte fel.
Hazavitte, rendbe szedte, és vásárolt neki a társadalmi helyzetéhez illő ruhákat. Belle néni azonban nem volt hajlandó az elvárásokhoz igazodni a látogatása során, ahogy máskor sem. Szegény, kimerült Mary nénikém kezdte elveszíteni a türelmét. Próbált segíteni pénzt gyűjteni Belle néni árvaháza számára, Belle azonban képtelen volt Mary kívánságainak megfelelően viselkedni, és jó benyomást tenni az úri közönségre. Igaz, tudott imakört vezetni, beszélni a hitéről, és mesélni arról, hogy milyen fontos munkát végeznek az árvákért, de a modora nem olyan volt, mint amilyet Mary néni barátai elvártak egy „igazi hölgytől”.
Egy nap Belle néni eltűnt néhány órára, majd úgy tért vissza, hogy egy pár régi, elnyűtt cipőt viselt a vadonatúj harisnyájára húzva.
– Belle, mit műveltél? – kérdezte Mary néni, a levegőbe emelt kézzel. – Most vettem neked új cipőt! Mi a csuda történt?
Belle néni csak nevetve legyintett.
– Ó, nekem ez a cipő is pont megfelel. Összebarátkoztam valakivel, akinek szüksége volt a másikra. Az utcán él, és nagyon nehéz a sorsa. Ráadásul nagyjából hasonló a lábméretünk!
– Belle! Elcserélted vele a cipődet? De hát ez csupa lyuk! Ebben nem fogod tudni átvészelni a telet. Mégis hogyan fogsz új cipőt szerezni?
Pár perc múlva Mary néni kiterelte Belle nénit az ajtón, hogy elvigye új cipőt venni, ahogy Belle számított is rá.
A családunkban mindenki nevetett, ahányszor csak felmerült ez a történet – még Mary néni is. A családi legendárium szerves része lett. Jó példa volt arra, ahogy Belle néni élte az életét: rendíthetetlen hittel abban, hogy amit nyitott szívvel ad az ember, az valamilyen módon visszatér hozzá. Ez volt az egyik oka annak, hogy annyira szerettük: inspiráló volt, emlékeztetett minket arra a varázslatra, amely mindannyiunk számára elérhetővé válik, amikor felismerjük, hogyan áramlik a saját energiánk a világ energiájával együtt. Néha a végletekig el kell mennünk, mielőtt elkezdünk visszakapni valamit – és csak ilyenkor, amikor valóban mindent odaadunk, kezd az élet energiát visszaáramoltatni felénk. Mintha az univerzum Nagy Bankja azt kérdezné: „Tényleg szükséged van erre a kölcsönre?” Ha igennel felelünk, a kérésünk teljesül.
Ez azonban nem mentesít minket a saját felelősségünk alól.
Belle néni meglett volna a lyukas cipőben is, és készen is állt arra, hogy így legyen. Ezt nevezzük megfontolt kockázatvállalásának. De bizonyos kockázatokat muszáj vállalnunk, ha jól szeretnénk megélni az életet. Ha nem vagyunk hajlandók kockáztatni az energiánkat, elkezdjük azt visszatartani – és ezzel elszakadunk saját ösztönös természetünktől. Végül azonban, akármilyen óvatosak is vagyunk, azt kockáztatjuk, hogy mindenünket felemészti a félelem.
De hogyan ismerhetjük fel, hogy mely kockázatokat érdemes vállalni? Mikor érdemes energiát fordítanunk valamire abban a reményben, hogy a befektetésünk meg fog térülni?
A válasz ezekre a kérdésekre gyakran egyéni. Sosem tudhatjuk, milyen tragédiák vagy csodák várnak ránk. Mindannyian átélünk hihetetlen eseményeket az életünk során, és ezek mind részei a lelki utunknak. Ezért vezettelek végig ezen a könyvön, hogy megértsd, ki vagy, és milyen feladattal érkeztél ide: hogy kapcsolatba léphess a belső gyógyítóddal, és meg tudd válaszolni a kérdéseid nagy részét.
Ugyanakkor van egy tanácsom is. Bizonyos dolgok szinte soha nem érik meg az energiabefektetést. A múlton rágódni, önsajnálatba merülni és a negativitást táplálni ritkán visz előre – és akkor is csak abban az esetben, ha ezek segítenek, hogy változtass a jeleneden és a jövődön. A másik öt titkom is segíthet ennek a felismerésében.
Másrészt minden, ami nektárral tölt fel, érdemes az energiádra. Carl bátyám imádta a globális egészségügy területén végzett munkáját. Már jócskán elmúlt kilencven, és egy fájdalmas tumorral élt, amikor még mindig tartott előadásokat. Az utolsó előadására 2010-ben, négy nappal a halála előtt került sor.
Alapvetően fontos megérteni, hogy merre tart az életed, és hol van elakadva, mert ez segít eldönteni, hogy hova érdemes az energiádat irányítani. Ha valamivel kapcsolatban elakadást érzel, inkább azt tápláld, ami mozgásban van. Ne pazarold az energiádat arra, ami megrekedt.
A szeretet mindig megéri az energiát. Mindig. Meríts erőt abból, amit szeretsz, akit szeretsz, ahogy szeretsz. A szeretet az életerő kiapadhatatlan forrása, és mindig rendelkezésedre áll.
A jó közösségekbe is érdemes energiát fektetni. Margaret nővérem nagyon csalódottan vette tudomásul, hogy élete utolsó éveit egy idősek otthonában fogja tölteni. De aztán úgy döntött, kihozza belőle a legjobbat. Közeli barátságokat kötött, belépett egy együttesbe, és elkezdett dobolni, ahogy Ayahtól tanulta gyerekkorunkban. Örömet talált az új helyzetben, mert jó szívvel fogadta a vele járó közösséget, és végül a halálos ágyán is énekelt, azt állítva, hogy Ayah ott van mellette.
Ha mindenben a tanítást keressük, az is irányt mutat az energiánk számára. Az orvosi munkám nyolcvan éve alatt azt tapasztaltam, hogy azok a páciensek szenvednek a legkevesebbet, akik ezt a szemléletet leginkább a magukévá tudják tenni. Az egyik kitűnő példa erre Bobbie Woolf, aki a barátom és páciensem is volt egyben (és nem azonos a Bobbie nevű menyemmel).
Évtizedekkel azelőtt, hogy találkoztunk volna, amikor még csak kis totyogós volt, Bobbie beleesett egy vödör forró kátrányba. Azonnal rohantak vele a kórházba, és a sürgősségi orvosok meg tudták menteni az életét, de elveszítette az egyik veséjét és a másik veséjének több mint a felét. Kisgyerekkora nagy részét kórházban töltötte, dialízisgépre kötve, egyetlen vese egynegyedével működve. Később a hétvégékre hazaengedték, aztán már iskolába is járhatott, de egy speciális eszközt kellett viselnie, amelyből csövek lógtak ki, és vastag betétekre csöpögött a folyadék. Nehezen barátkozott, részben az egészségi állapota miatt, részben azért, mert nem igazán találkozott más gyerekekkel. Az orvosoktól időről időre azt a visszajelzést kapta, hogy soha nem élhet teljes életet.
Szerencsére nem hitte el.
Középiskolás korában Bobbie sportolni kezdett. Akkorra már szkoliózisa (gerincferdülése) volt, mert a teste a hiányzó vese és az ezzel járó egyensúlyhiány miatt aszimmetrikusan fejlődött. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy számos sportot kipróbáljon. A csapattagokkal kialakított kapcsolatai lehetővé tették, hogy kitörjön a betegsége miatti társas megbélyegzés börtönéből, és megtanítsa a lányoknak azt, amiben maga is hitt: hogy a különbözősége nem gúnyolni való dolog, hanem bizonyíték arra, hogy az élete maga egy csoda.
Gyermekkori küzdelmeiből egy rendkívül magabiztos ember született. Már korán megtanulta, mire érdemes fordítania az energiáját és mire nem. Nem igazán foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla mások vagy mit mondanak róla az orvosok. Életenergiáját inkább arra szánja, hogy felfedezze, mire képes az a test, amely a rendelkezésére áll. A szeretetével az általa szerzett barátok és az általa felnevelt fia felé fordul.
Susan, aki újjáépítette a gerincét a 18. fejezetben, szintén figyelmen kívül hagyta, amit a legtöbben gondoltak – a véleményük ugyanis nem segítette a gyógyulását, a saját belső hangja viszont igen. Ez tanította meg arra, hogy mélységesen bízhat a saját megérzéseiben. Élete késői szakaszában, jóval azután, hogy nyugdíjba ment tanári állásából, úgy döntött, életerejét arra fordítja, hogy segítsen megváltoztatni az iskolai erőszak mintázatát. Továbbra is nektárban gazdag napjai voltak, mert a szeretetét olyan dologra irányította, amely értelmet adott az életének. Amikor meghalt, a testét felajánlotta tudományos kutatási célokra, hogy tanulmányozhassák a gerincével történt csodát.
Ezek a nők arra használták a nehézségeiket, hogy megértsék, mi fontos igazán az ő egyszeri és megismételhetetlen lelküknek. Ezután mindketten vadul és bátran fordították erre minden energiájukat. És mélységesen gazdag, csodálatos életet kaptak cserébe.
Az, hogy mi éri meg az energiaráfordítást, minden ember számára és minden pillanatban eltérő lehet. A kulcs az, hogy megtanuljunk figyelni a belső hangunkra, ez segít eldönteni, hogy épp most, ebben az adott pillanatban mire érdemes szánni az életerőnket és mire nem. Ehhez pedig valóban élni kell. Arra születtünk, hogy részt vegyünk az életünkben. Életre szóló feladatunk egyszerű: addig próbálkozzunk, amíg egyszer sikerrel nem járunk.
Az igazság az, hogy én nem tudom elárulni neked, mire érdemes fordítanod az energiádat – de az életed elárulhatja.
Amikor így éljük az életet, minden pillanatban lehetőségünk nyílik feltenni ezeket a fontos kérdéseket: Mennyi életerőt érdemes ebbe fektetnem? És abba? Egyre könnyebb lesz kimondanunk, hogy „Kutch par wa nay”, ha nem fontos dolgokkal találjuk szembe magunkat, ahogy anyám tanította a testvéreimnek és nekem annyi évvel ezelőtt. Maga a folyamat is csodaszéppé válik. Életre kelt minket.
Ennek a gyakorlása közben elkerülhetetlenül találkozunk olyan gondolatokkal és dolgokkal, amelyekről felismerjük, hogy lemerítik az életerőnket. Egyes esetekben ezek könnyen kezelhetők – egyszerűen hagyjuk őket kikopni az életünkből és továbblépünk. De mit tehetünk, ha olyan tevékenységek, helyek vagy emberek esetében tapasztaljuk, hogy elszívják az életerőnket, amelyeket/akiket nem tudunk vagy nem akarunk kizárni az életünkből? Hogyan formálhatjuk át a hozzájuk fűződő viszonyunkat, ha meg szeretnénk tartani őket az életünkben?