Ahogy oly sok más igazság esetében is, amelyet megosztottam veled, a dolog a nézőponton múlik.
Amikor a pácienseimnek megpróbálom elmagyarázni, hogyan használjuk fel az energiánkat, sokan az ellenkezőjét értik alatta, és rögtön azon kezdenek gondolkodni, hogyan takarékoskodjanak vele. Ezzel pont a lényeg veszik el. Ez a gondolkodásmód negatív nézőponton alapszik. Sokan annyira hozzászoktak ehhez a negatív nézőponthoz, hogy már észre sem veszik – én viszont igen, mert én mindent, és tényleg, mindent a pozitív irányból nézek.
Ez pedig azt jelenti a tudatos válogatás folyamatában, hogy ha valamiről vagy valakiről, esetleg egy helyről azt vesszük észre, hogy lemeríti az energiánkat, nem kell feltétlenül teljesen kizárnunk az életünkből. Ehelyett tudatosan másfajta energiát kell felé irányítanunk. Nekünk kell kézbe vennünk az irányítást, és eldönteni, hogyan fogjuk átalakítani ezt a kapcsolatot negatívból pozitívvá.
Az én életem legnehezebb feladata talán a válásomon való túllépés volt. Már régen a BE GLAD rendszámmal jártam, és az örömöt választottam, mégis nehezemre esett pozitív energiával fordulni a történtek felé. Persze képes voltam pozitív energiát sugározni az életem többi része felé, és hálát tudtam érezni mindazért, amit akkor még nem értettem, de hogy magával a válással kapcsolatban is jó érzéseim legyenek, az sokkal nehezebb volt.
Ez idő alatt Bill és a felesége alig voltak a mindennapjaim részei, legalábbis fizikailag. Ritkán találkoztunk. Érzelmileg és mentálisan viszont nagyon is jelen voltak az életemben. Gyorsan felismertem, hogy ha Bill feleségére gondolok, az jelentősen meríti az energiámat, és amúgy sem tartoztam neki semmivel. Elengedtem őt (kutch par wa nay), mint virágszirmokat a folyón. Nem kívánok neki rosszat, de egy csepp energiát sem vagyok hajlandó rá fecsérelni. Önmagában ez a döntés is jelentős energiát szabadított fel bennem, amelyet más dolgokra fordíthattam.
De Billt nem akartam kizárni az életemből. Az esküvőnk napján megfogadtam, hogy örökké szeretni fogom, és ez az ígéret nem vesztette érvényét a válásunkkal.
Megbocsátottam a döntését. Azonban láttam, hogy az életerőm még mindig negatív módon áramlik felé, és azt is, hogy emiatt én magam is kevésbé vagyok eleven.
Az a Bill, aki elhagyott engem, minden reggel ott volt velem, amikor elindultam a rendelőbe. Velem volt, amikor esténként leültem megnézni a naplementét, ahogy a sivatag narancssárga és rózsaszín ragyogásában kirajzolódik a kandeláberkaktuszok sziluettje. A legszomorúbb az volt, hogy ez a Bill még csak nem is az a Bill volt, akit ismertem. Békét tudtam kötni a világgal, és még örömet is találtam mindenben, amit meg kellett tanulnom – de a sebzettségemet még mindig nem engedtem el. Az energiámat folyamatosan leszívta a válás gondolata, és akármennyi nektárt is gyűjtöttem, hogy feltöltsem a készleteimet, újra és újra elszivárgott belőlem. Elkeserítő gondolat volt, hogy erre fogok csak emlékezni a házasságunkból: arra, ahogy véget ért, és hogy milyen szívszaggató fájdalmat okozott.
És akkor kaptam még egy utolsó tanítást Billtől és a válásunktól. A hetvenkilencedik születésnapom estéjén álmot láttam.
Az álmomban az egész család összegyűlt a nagy tölgyfa asztal körül abban a házban, ahol a leghosszabb ideig éltünk együtt a gyerekeinkkel. Ott volt az összes gyerekünk, Bill, és még az anyám is. Anyám odalépett hozzám, arcon csókolt, és azt mondta: mondd meg neki, hogy most már menjen el.
Billhez fordultam, és azt mondtam: most menned kell.
Felállt, adott egy búcsúcsókot, és kisétált az ajtón. Akkor vettem észre, hogy száz ezüstkötelet tart a kezében. A kötelek a derekam köré fonódtak. Én pedig akaratom ellenére talpra álltam, és követni kezdtem őt. Küszködtem, de nem tudtam kiszabadulni.
Akkor az egész családom felállt, és láttam, hogy mindannyian ollót tartanak a kezükben.
Egyesével elvágták az összes ezüstkötelet, amíg végül szabadon álltam. Billt mindez nem érdekelte, mintha nem is tudott volna a kötelekről, és csak ment tovább, kifelé az ajtón, végig a kocsifelhajtón. Beszállt az autójába és elhajtott.
Amikor felébredtem, megértettem, hogy a kötelek a negativitást szimbolizálják.
Nem a kapcsolódásunkat.
Az elkövetkező években csak tiszta szeretetet küldtem annak a Billnek, akihez hozzámentem. Megosztottam vele az életerőmnek azt a részét, amit meg akartam osztani. Szeretettel fordultam a házasságunk emlékei felé: ott voltak a közös életünk szép évei, a közös munkánk örömei, sikerei és meglepetései. Ezzel párhuzamosan már nem adtam az életerőmből annak a Billnek, aki elhagyott, mert azt a férfit alig ismertem. Abba fektettem energiát, ami működött, és nem voltam hajlandó energiát pazarolni arra, ami nem. Tudatosan sugároztam energiát Bill felé – de csakis azt a pozitív energiát, amely a saját életerőmet is táplálta, nem a negatívat, amely lemerítette azt.
Amikor ma Bill McGarey-re gondolok, ez a szeretet jut az eszembe leginkább.
És ezt javaslom neked is, amikor igyekszel azonosítani azokat a finom változtatásokat, amelyekkel módosíthatod, hogy hogyan használod fel az energiádat. Ha van egy tevékenység, amelyet összességében meg akarsz tartani az életedben, de bizonyos részét nem szereted, változtasd meg azt az energiát, amit az érintett részre irányítasz. Ha van valaki, akinek bizonyos tulajdonságát nehezen viseled, mégis szeretnéd, ha az illető az életedben maradna, változtasd meg a hozzá való viszonyulásodat – mind a viselkedésedben, mind a szívedben és a gondolataidban. Keresd meg mi az, amit tényleg szeretsz. Ebbe add bele a legjavadat. Ajánld fel mindenedet. Irányítsd oda az életerődet.
Ennek sokféle módja van. Egy kedves barátomnak, aki évekig élvezte a nagy kertes ház áldásait, egy kis lakásba kellett költöznie. Először zavarta az új helyzet. Hiányzott neki a kert, amelyet gondozhatott. Hiányzott neki, hogy az ablakon kinézve a szomszéd kertjét lássa, és zavarta, hogy tégla- és betontengerre nyílt a kilátása. Vett hát egy dísznövényt. Aztán még egyet és még egyet. Az erkélyére egy kis balkonládát helyezett, és koktélparadicsomot ültetett bele. Mindent beleadott ebbe az apró balkonkertbe, az ablakon kinézve újra zöldellő leveleket látott, és ugyanúgy megszerette az új otthonát, mint a régit.
Egy páciensem, Eric, a covid-járvány után kezdte újraértékelni a karrierjét. Rájött, hogy szeret otthonról dolgozni, és nem akart visszatérni az irodába. A főnöke azonban máshogy gondolta, és amikor megszűnt a kötelező home office, Ericnek kilenctől ötig újra bent kellett ülnie az irodában. Anyagilag nem engedhette meg magának, hogy otthagyja az állását, ezért megkérdezte magától, mit szeretett legjobban az otthoni munkában. Rájött, hogy a szomszédokkal kialakított kapcsolatokat, ahogy kis dolgokban kapcsolódtak egymáshoz a nap folyamán. Azt is szerette, hogy több időt tölthetett a kutyájával. Emellett nagyon utálta a reggeli értekezleteket az irodában, amelyeket száraznak és értelmetlennek talált.
Eric beszélt erről a főnökével, és közösen kitalálták, hogy ebédidőben kisebb közösségi programokat szerveznek, ahol a különböző részlegek munkatársai informálisan kapcsolódhatnak egymáshoz. Az így kialakult kapcsolatok miatt tartalmasabbá váltak a folyosói találkozások, és a reggeli értekezletek is jobb hangulatban teltek. Eric rájött, hogy amikor energiát fektet a munkatársaihoz való kapcsolódásba, az értekezletek is sokkal kevésbé unalmasak; sőt, elkezdte várni ezeket az alkalmakat. Ami pedig még fontosabb, Eric főnöke beleegyezett, hogy heti néhány alkalommal bevigye a kutyáját az irodába, ami pedig mindenkinek vidámabbá tette a napját a munkahelyükön.
Ezek a példák emlékeztetnek minket arra, hogy gyakran nem a külső körülményeket kell drasztikusan megváltoztatni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, hanem a belső nézőpontváltás hozza el a felszabadulást.