1960 elején egy este Bill és én elmentünk egy apás szülésről szóló előadásra. Akkoriban ez forradalmi gondolatnak számított az orvosok körében, és nagyon izgatott voltam, hogy ott ülhetek más orvosok és egészségügyi szakemberek között, a legmodernebb szülési gyakorlatról beszélgetve, amely visszaadja a szülés irányítását a nők, a társuk és az általuk választott szakemberek kezébe. Akkor voltam nagyjából harmincnyolc hetes terhes a hatodik gyermekemmel. Szerencsésnek mondhattam magam, mert az ötödiket már háborítatlanul, otthon hozhattam világra, és ugyanerre készültem a méhemben növekvő babával is. Szeretettel néztem le rá. És akkor vettem észre, hogy valami baj van.
Ösztönösen a hasamra tettem a kezem, kitapogatva a kis dudort, amelyet a bennem lévő pici test formált. Több száz terhességet kísértem már végig, és gyakorlott kezem rögtön megerősítette a gyanúmat: a gyermekem, akinek pár héten belül fejjel előrefelé ki kellett bújnia, stabilan ücsörgött a popsiján. Éreztem a kis fejét a bordáimnál – pont az ellenkező oldalon, mint ahol lennie kellett volna.
Sokszor sikerült már megfordítanom magzatokat a méhen belül, de nem ilyen előrehaladott terhességnél, és egyszer sem a sajátomnál. Tudtam, hogy sok farfekvéses gyerek is egészségesen születik, ám azzal is tisztában voltam, hogy a baba pozíciója elkerülhetetlenül megnehezítené a szülést. Meg akartam fordítani őt, méghozzá gyorsan. Miközben az előadó tovább beszélt, el is kezdtem ezen dolgozni, még mielőtt az aggodalmam pánikba fordult volna. Azt tettem, amit mindig, amikor megpróbáltam megfordítani egy farfekvéses babát: beszélni kezdtem hozzá.
– Most figyelj rám, kicsim – szólítottam meg magamban. Egyik kezemet finoman a fejére tettem, a másikat a popsija alá. – Néhány hét múlva meg kell születned. Ez egy kicsit nehéz lesz neked is, nekem is, de tudom, hogy meg tudjuk csinálni, és utána minden csodálatos lesz. Viszont ehhez most meg kell fordulnod. Amikor megindulnak az összehúzódások, a fejednek lent kell lennie. Fordulj az élet felé.
Mindeközben magamhoz is beszéltem. Gladys, az anya, aggódott. Gladys doktornő azonban jobban tudta.
– Ne aggódj. Nincs mitől félni. Történik, ami történik, és ha most történik, akkor most van itt az ideje.
A félelem azt suttogja a fülünkbe: túl késő. Azt mondja, hogy nem tettünk eleget, nem vagyunk elegek, nem láttunk eleget, nem tanultunk eleget, nem szereztünk eleget. Azt mondja, hogy lemaradtunk, mások megelőztek minket, hogy kifutunk az időből. A szeretetnek ugyanakkor saját időszámítása van. Az életnek is saját időszámítása van. Ezt pedig tiszteletben kell tartani.
Az idő hatalmát az élet legfontosabb pillanataiban látjuk meg. A születésben. A halálban és a gyászban. A gyógyulásban.
Remélem, hogy a könyv titkait magaddal tudod vinni az életedbe. Lehet, hogy valamelyikhez könnyebben tudsz kapcsolódni, egy másikhoz pedig nehezebben. Érdemes lehet megfigyelned, hogyan segítenek átformálni az életfelfogásodat a gyakorlatban. Eközben felbukkanhatnak a leggyakoribb félelemalapú kérdések: Nincs túl késő ehhez? Nem késtem el?
Na és az, amin a koromból adódóan jót szoktam nevetni: Nem vagyok már túl öreg ehhez?
Minél tovább élünk és minél messzebbről tudunk visszatekinteni az életre, annál viccesebbé válik ez a kérdés.
Okos és talpraesett dédunokám, Maggie Mae, nemrég lett ötéves. Hercegnős születésnapi partit akart, szalagokkal és léggömbökkel feldíszített házat, és minden családtagnak a lelkére kötötte, hogy segíteniük kell az ünneplésben: mindenkinek megvolt a maga különleges feladata. Apjának kellett kitakarítania, a kétéves öccse aznap nem mehetett bölcsődébe; a nagymamájának kellett vigyáznia az újszülött kisöccsére; anyukájának pedig meg kellett sütnie és fel kellett díszítenie a tortát. Miután kibontotta az ajándékokat, befalták a gyönyörű tortát, és ez a csodálatos, aprólékosan megszervezett boldog születésnap a végéhez közeledett, Maggie Mae elszomorodott. A családja megkérdezte tőle, mi a baj.
– Most már ötéves vagyok – mondta. – Véget értek a négyéves napjaim. Most fel kell nőnöm.
Nagyon komolyan vette ezt a felnövés dolgot. Másnap a reggelizőasztalnál, amikor édesapja odanyújtotta neki a lekvárt és a pirítóst, Maggie Mae így szólt: igazán nagyra értékelem a kedvességedet. Senki nem tanította neki ezt a fordulatot, és nem várták el, hogy így beszéljen. Saját magától alkalmazkodott ilyen módon ahhoz, hogy immár ötéves – öregebb lett.
Szerintem sokan tekintenek hasonló módon az életre és az öregedésre: minden új életév riadót fúj, hogy véget ért a móka, ideje felnőni és komolyan venni a dolgokat. Az is lehet, hogy elérünk egy bizonyos életkort vagy életszakaszt, amikor úgy érezzük, hogy már nem fejlődünk tovább, nincs lehetőség a gyógyulásra, és már soha nem fogunk megváltozni. Az a vicces a fiatalságban, hogy úgy tűnik, mintha mindig elszaladna előlünk. Még Maggie Mae is úgy gondolta, hogy túl idős! A fejlődésnek azonban sosincs vége. És a gyógyulás soha nem lehetetlen. Mindig megfelelő az idő a változásra.
Ezért, ha egy páciens azzal jön, hogy már túl idős valamihez, elhessegetem az aggodalmát.
– Senki nem túl idős – szoktam mondani. Azt hiszem, az én koromban már megtehetem.
Az emberi faj úgy általában kicsit zavarban van az életkorral kapcsolatban. Tisztában vagyunk azzal, hogy előbb-utóbb meghalunk, szóval bizonyos szempontból minden nap egy lépés a vég felé. Idővel azonban felismerjük annak a gondolatnak az abszurditását, hogy valaki „túl öreg” lenne megtenni valamit. Nevetnünk kell rajta, ahogy a drága kis Maggie Mae komoly bejelentésén, hogy ötévesnek lenni azt jelenti, ideje felnőni.
Emlékszel arra, amikor először tudatosult benned az életkorod? Sokak számára ez meglehetősen régi emlék. Emlékszel az első alkalomra, amikor úgy gondoltad, „túl öreg” vagy már ahhoz, hogy megtanulj játszani egy hangszeren, „túl öreg”, hogy visszaülj az iskolapadba, „túl öreg” a karrierváltáshoz vagy „túl öreg” egy kapcsolat megváltoztatásához?
Ha most visszagondolsz, tényleg „túl öreg” voltál?
Ha nem, hogyan lehetsz biztos abban, hogy most „túl öreg” vagy?
A kismamák és a szülések kísérése során nagyon sok nővel találkoztam, akiknek azt mondták, túl öregek már ahhoz, hogy gyereket vállaljanak. Az egyikük évfolyamtársam volt az orvosi egyetemen. Miután ötször elvetélt, a negyvenes évei végén világra hozott egy négy és fél kilós kisfiút. Én annyi ilyen példát láttam már, hogy nem tartom csodának ezeket.
Persze ez nem jelenti azt, hogy bármelyik nő szülhet egy bizonyos kor után – vagy hogy egyáltalán szülhet, ha már itt tartunk. Ezek olyan rejtélyek, amelyek fölött nincs hatalmunk. Nem irányíthatjuk az ilyesmit; csak megadjuk magunkat, reménnyel és hálával a szívünkben, és meglátjuk, mi történik.
Nem tudunk mindent, vannak nálunk hatalmasabb dolgok, amelyekre nincs magyarázatunk. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos megőrizni a világra való rácsodálkozás képességét az életkorunk előrehaladtával. Ez segít megőrizni a fiatalságunkat. A lelkünk javára válik, ha magunkévá tesszük a gondolatot, hogy nem tudhatjuk, mi jön ezután.
Néha elgondolkodom, mi történne, ha megfordítanánk a „túl öreg” kifejezéshez kapcsolódó nézőpontot. Ha nem arra gondolnánk, hogy elpazaroljuk az időnket, amikor nem azt csináljuk, amit szeretnénk, hanem inkább úgy fognánk fel, hogy végig arra készülünk?
Szívesen viccelődöm azzal, hogy hiába küldöm el Istennek az időbeosztásomat, ő nem hallgat rám. Az univerzum nem tudja értelmezni az én időfogalmamat, ahogy számomra is felfoghatatlan a transzcendens idő.
Ez egyszerűen így van.
Sok várandós nő jött hozzám a megduzzadt bokájára és óriási hasára mutatva:
– Azt akarom, hogy kijöjjön! Most!
A válaszom egyszerű volt:
– Az a baba ki fog jönni, amikor készen áll. Ígérem.
Bár néha szükséges még azelőtt világra hozni egy kisbabát, hogy készen állna, általában nem ez szolgálja érdekét. Fontos dolgok történnek odabent.
Napjainkban túlságosan erősen koncentrálunk a megvalósulásra. Arra a pillanatra, amikor valami testet ölt – kijön egy könyv, megveszünk egy házat vagy kapunk egy díjat. De ez csak az egyik oldala annak, ami történik. Az univerzum mélyén kavargó energiamezőben folyamatosan formálódnak azok a dolgok, amelyek végül majd testet öltenek. Élményeket gyűjtünk a könyvhöz. Dolgozunk, hogy pénzt tudjunk félretenni a házra. Tanulunk és mindenfélét csinálunk, ami végül valakit arra indít, hogy valamilyen díjjal jutalmazza ezt. Ennek a folyamatnak a femifesztáció nevet adtam, a manifesztáció párjaként. Ez történik a méhben – és ez történik az életerőnkkel is egész életünk során. Gyűjtögetünk, készülünk, tanulunk. Az élet felé fordulás rendkívül fontos része elfogadni a femifesztációt, még ha nem is értjük.
Van, hogy mi magunk már készen állunk, de valaki vagy valami más, vagy akár maga világ még a femifesztáció időszakában van: még készülődik arra, hogy fogadni tudja, amit felkínálunk.
Amikor Belle néni végleg otthagyta Indiát, elment egy istentiszteletre, ahol találkozott a nemrég megözvegyült Ed tiszteletessel. Nem hiszem, hogy akkoriban Belle néninek egyáltalán megfordult volna a fejében a házasság gondolata – már régen túl volt a házasságkötésre „ideálisnak” tartott életkoron, és soha nem mutatott különösebb érdeklődést a férfiak iránt. Eddel azonban egymásba szerettek, és egy hónappal később boldogan álltak oltár elé. Belle és Ed egy egészen új fejezetet nyitottak együtt az életükben.
Ha hamarabb találkoznak, Ed még házas lett volna. Ha Belle néni fiatalabb lett volna, talán nem akart volna New York peremén letelepedni. Mindketten el lettek volna foglalva azokkal a dolgokkal, amelyek a találkozásuk előtt kitöltötték az életüket. Ezért az időzés, ha mások számára szokatlannak is tűnt, egyszerűen tökéletes volt.
Úgy hallottam, hogy a trópusokon ezt az elvet kókuszidőnek nevezik. A kókuszdió akkor hullik le, amikor készen áll rá. Nem tudhatjuk, mikor történik meg, de rengeteg energiát elpazarolhatunk arra, hogy megpróbáljuk kitalálni.
Néha, amikor a kókusz lehullik, nem értjük, mi tartott ilyen sokáig. De ez nem is a mi dolgunk, és nem szolgál minket, ha túl sokat foglalkozunk vele. Az élet megy tovább, és csak rajtunk múlik, hogy vele tartunk-e.
Apámnak volt egy története, ami jól illusztrálja ezt. Egy nap elküldték, hogy egy kedves családi barátunkkal, Harry Deannel öljenek meg egy krokodilt. Többször előfordult, hogy megkérték őket az ilyen „emberevők” kiiktatására – ezek idősebb ragadozók voltak, akik már túl lassúak voltak a szokásos vadászathoz, de megízlelték az embert, és könnyű prédának tartották. Ezek az egyedek néha falvak körül ólálkodtak, és egész családokat irtottak ki, egyesével vadászva le a családtagokat. Harryről és apámról közismert volt, hogy bátrak, szívósak és jól lőnek, ezért, ha hírét vették egy ilyen állatnak, odamentek, hogy minél előbb és minél humánusabb módon végezzenek vele.
A krokodilt meg is találták és meg is ölték, majd elkezdték feldolgozni a tetemet. A gyomrában először egy nagy halom ékszert találtak. Ez egyszerre volt vérfagyasztó és megnyugtató, mert azt jelentette, hogy valóban a megfelelő állatot ölték meg: a krokodil ugyanis legalább egy tehetős hölgyet felfalt már. Ahogy tovább keresgéltek a gyomrában, valami mást is találtak: egy teknőst. Hófehérre szívta a krokodil gyomrában lévő savas folyadék. Apám és Harry elámultak a látványon.
Hát még akkor, amikor a teknős megmozdult. Kinyújtotta a fejét a páncéljából – azzal a lassú, teknősös mozdulattal –, lábra állt, és elbaktatott.
Gyerekkoromban apám újra és újra elmesélte nekünk ezt a történetet. Mi imádtuk, ő pedig megesküdött, hogy igaz.
– Képzeljétek csak el mindezt a teknős szemszögéből! – mondta mindig. – Biztos nem számított megmentésre! Amikor minden nehéz, és már feladnátok, emlékezzetek a teknősre, és tartsatok ki még egy kicsit.
Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy ki kell tartani. Gyakran jutott eszembe az a teknős életem nehezebb időszakaiban, amikor olyan sötétnek tűnt minden, mintha egy krokodil gyomrában lennék. És eszembe jutott akkor is, amikor egyszerűen nem találtam értelmet a transzcendentális időzítésben. Mindennek megvan a maga ideje – és nem rajtunk áll, hogy ezt megértsük.
A gyógyulásnak is megvan a maga ideje. Gyakran az idő az a titkos összetevő, ami lehetővé teszi, hogy a gyógyulás megtörténjen.
Néha, amikor azt kívánjuk, bárcsak gyorsabban történnének a dolgok, a dolgok éppen úgy történnek, ahogy kell. Ha nem lennénk annyira megszállottjai annak, hogy mindent felgyorsítsunk, talán jobban tudnánk értékelni a folyamatban lévő femifesztációt. Ennek a megértése egy új lehetőséget nyit meg előttünk – olyat, amire talán még nem gondoltunk. Mi van akkor, ha minél tovább tart valami, annál jobb lesz a végeredmény? Ez mit jelent számunkra? Mi lenne, ha a fiatalság és az elveszett idő kergetése helyett magunkhoz ölelnénk az érés folyamatát, és teret adnánk az életünknek arra, hogy egyre jobbá váljon?
Vegyük ezt a forradalmi gondolatot: annak ellenére, hogy mit próbál elhitetni velünk fiatalság-központú kultúránk, igenis válhatunk egyre jobbá, ahogy a testünk öregszik. Sőt, így is kellene lennie!
Ha innen nézzük, az öregedés nem arról szól, hogy hogyan kompenzáljuk az elveszett vagy gyengülő képességeinket, inkább arról, hogyan legyünk egyre inkább saját magunk. Minden eltelt év egyre közelebb visz minket az életcélunkhoz.
Ezt újra megtanultam, amikor kilencvenhárom évesen végre megtaláltam a saját hangomat.
Álmomban gyerek voltam, és egy vasárnap kilopóztam, hogy világi énekeket énekeljek. Ezt a családom rossz szemmel nézte, ezért féltem, hogy bajba kerülök miatta. Akkor azonban maga Jézus jelent meg, és nevetve biztatott, hogy énekeljek csak. Meglepődve ébredtem fel.
Ekkor már évtizedek óta orvos és orvosi vezető voltam. Anya, nagymama, sőt dédnagymama. Régóta használtam a hangomat: betegeket kezeltem, előadásokat tartottam, altatódalokat énekeltem. Mégsem tanultam meg igazán bízni a saját hangomban. Nem tanultam meg bízni az intuíciómban, abban, amit mélyen legbelül mindig is tudtam: hogy az örömteli éneklés mindig jó! Már több mint kilencven éve éltem ezen a bolygón, és még mindig kételkedtem abban, hogy az üzenetem elég jó-e, vagy hogy képes vagyok-e megfelelően szavakba önteni.
Ha nem lett volna az az álom, és nem találom meg a hangomat, valószínűleg ezt a könyvet sem írnám most meg. Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy eljussak ehhez a pillanathoz.
Apám egészen biztosan nem tudta, hogyan fognak alakulni élete utolsó évei. Amikor anyám meghalt, eleinte mind aggódtunk, mihez fog kezdeni egyedül. Olyan sokáig voltak egy csapat. Több volt ez házasságnál: egymás munkatársai, barátai, bizalmasai voltak. Rendkívüli életet éltek, ami miatt talán nehezebben tudott kapcsolódni azokhoz, akik hagyományosabb utat választottak. Nem akartam, hogy magányos legyen.
És akkor apám olyasmit tett, amivel mindannyiunkat meglepett. Először összebarátkozott a sógornőm édesanyjával, akit mind Daniels mamának hívtunk, majd hirtelen bejelentette, hogy összeházasodnak. Ezt mindannyian csodálatosnak tartottuk. Az unokaöcsém, aki akkor már az orvosira járt, egy kis viccet is kihozott belőle: engedélyt kellett kérnie a tanáraitól, hogy eljöhessen az esküvőre, és úgy fogalmazott, hogy a nagyszülei fognak összeházasodni. – Azért már ideje volt, nem? – válaszolták neki.
A szüleimnek sok örömben volt részük az együttlétük alatt, de nagyon sokat dolgoztak is. Szó szerint vették a misszió „küldetés” jelentését. Daniels mama első házassága hasonló volt: erős, tartós, stabil. Apám és Daniels mama azonban úgy döntöttek, hogy az ő házasságuk más lesz. Ugyanúgy társak lesznek, de több lesz a szórakozás, és nem vállalnak nehéz feladatokat. Mindketten úgy érezték, hogy az életükből kimaradt a játék. Élete utolsó két évében apám sakkozott, Daniels mama pedig foltvarrással kapcsolódott ki. Egyszerűen jól érezték magukat együtt.
Amikor apám tudta, hogy közeleg a vég, elmondta Daniels mamának, hogy azt szeretné, anyám mellé temessék el – ő pedig megértette. Elrepültek Arizonába, ahol apám befeküdt a kórházba, és ott is maradt a haláláig. Daniels mama zsoltárokat énekelt neki, miközben átlépett a túlvilágra. Apám az utolsó leheletével is együtt tátogta vele a sorokat. Aznap, hazafelé az autóban arról beszélgettünk Daniels mamával, milyen halleluja lehet azon az oldalon, ahol mindenki énekel. Lenyűgözött minket, hogy Daniels mama milyen gyönyörű szépen engedte útjára az apámat anyámhoz, aki a túlvilágon várta őt.
Az anyámmal átélt hosszú és boldog házasság után ezek a Daniels mamával töltött évek voltak a hab apám tortáján.
Örömmel mondhatom, hogy az én életem legutóbbi néhány éve is csodálatos volt. A családom egyre bővül. Egyre többet tanulok magamról. És még nem végeztem. Valójában továbbra is ezzel a gondolattal ébredek minden reggel: lássuk, ma mit tanulunk!
A tanulás segít, hogy elérjük a következő állomást – és a következő állomásra való igyekvés tart életben minket.
Ehhez jó eszköz lehet egy tízéves terv összeállítása. Miért pont tízéves? Ha az egész életünket vesszük, az túl nyomasztó. Ha viszont túl rövid időtávra koncentrálunk, tehetetlennek érezhetjük magunkat, mintha semmit nem tudnánk megvalósítani. Ezt azonban megteheted most azonnal: egyszerűen fogj egy papírt és egy tollat, és írd le, hogy mit szeretnél csinálni a következő évtizedben.
Egy tízéves tervbe minden belefér. Van idő benne a femifesztációra és a manifesztációra, vagyis a megvalósulásra is. Elég hosszú ahhoz, hogy ébren tartsa az életerőnket, ugyanakkor elég rövid, hogy meg is tudjuk valósítani és utána újratervezhessünk.
A jelenlegi tízéves tervem része egy régi nagy álmom megvalósítása. Az 1970-es évek óta álmodom arról, hogy megalapítom az Élő Gyógyítás Faluját, ahol az emberek összegyűlhetnek a jóllét és a teljes élet gyakorlására. Ez több lesz, mint egy egészségközpont: valódi közösség lesz, ahol az emberi testre isteni szentélyként tekintünk. Az én falumban az emberek nem háborúzni fognak az élettel, hanem szerelmesek lesznek belé. Ott majd kinyújtjuk a kezünket az élet felé – együtt.
Javaslom, hogy olyan tervet fogalmazz meg, amelyben a világos célok mellett marad hely a rejtélyek számára is. Ugyanis sosem tudhatjuk, mikor változik meg hirtelen valami, vagy mikor adja meg magát valami makacs akadály, hogy helyet adjon az újnak.
Sosem tudhatjuk, mikor történik spontán gyógyulás az életünkben. Nem tudjuk, mikor születik meg bennünk a megbocsátás, vagy mikor kezdenek végre testet ölteni az álmaink a szemünk előtt.
Annyit tudhatunk csak biztosan, hogy valami történik, és ennek mi szerves részei vagyunk.
Az apás szülésről szóló előadáson tovább beszélgettem magamban a gyermekemmel, miközben Bill némán ült mellettem. Fogalma sem volt róla, mi történik a kezem alatt a pocakomban. Amikor úgy éreztem, eljött az ideje, finoman elkezdtem nyomást gyakorolni a baba popsijára. Közben folyamatosan beszéltem hozzá.
– Figyelj rám, kicsim. Mutathatom, hogyan csináld, de egyedül nem tudom megtenni helyetted. Meg kell mozdulnod. Most. Gyerünk, fordítsd felfelé a kis popsidat! A fejedet pedig lefelé: ideje szembenézni az élettel!
Hirtelen éreztem, ahogy a kezem alatt enged a nyomás. Egy szempillantás alatt megfordult a méhemben, ahogy egy hal kiugrik a vízből és vissza. Egy pillanattal később már el is helyezkedett: fejjel lefelé, popsival felfelé. Ahogy a testem alkalmazkodott az új helyzethez, mosolyogva hátradőltem.
Két héttel később már együtt vajúdtunk ezzel a babával, aztán szerető családi körben üdvözöltem a fiamat, Davidet ebben a csodálatos, varázslatos világban.
Őszintén remélem, hogy az itt olvasott szavaim visszhangra találtak benned – vagy ha még nem, akkor egy nap visszhangra találnak. Ezek az elmúlt 102 évem legfontosabb tanításai. Ajándékként adom őket neked. Fogadd örömmel.
Azért dolgoztam ezen a könyvön, hogy – ahogy a fiammal tettem – téged is az élet felé fordítsalak. Ez egy folyamat. Gyakorolnunk kell újra és újra, szeretettel. A feladatunk az, hogy határozottan, de gyöngéden átfordítsuk a szemléletünket: ne azt gondoljuk, hogy mi vagyunk benne az életben, hanem az élet van bennünk.
Talán megingott kissé az élethez való viszonyod. Talán nehéz elfogadnod a világ jelenlegi állapotát. Vagy olyan vagy, mint a legtöbben: te is a jó és a rossz pillanatok között ingadozol, és szeretnél mindegyikben értelmet találni. Akárhogy is, nincs túl késő ahhoz, hogy a benned lévő életerő felé fordulj.
Akár még sosem érezted, akár csak elfelejtetted, bizton állíthatom: az élet ott lüktet benned, a testedben és a lelkedben, és csak rád vár.